Magam se gondoltam volna, hogy ez a két szó valamikor majd egy mondaton belül fog szerepelni valamelyik írásomban. Hogy miért?

Apa kutya nélkül nőtt fel egy olyan családban, ahol a kutyát maximum laboratóriumi körülmények között, kísérletekre használták. Számára a kutya egy négylábonjáró mega baktériumhordozó volt, ebben a tudatban ő nem is érezte boldogtalannak magát, nem volt hiányérzete.. Aztán megérkeztem én a családba. Én városi lány vagyok, aki egész életében frusztrált volt a tudattól, hogy nem lehet egy 50 négyzetméteres lakásban saját kutyája, ezért ez irányú vágyaimat a szomszéd csodálatos és ritka sötétbarna spánieljén éltem ki. Ha azt írom, hogy én szinte egy tálból étkeztem Josefinnel, akkor nagyjából el lehet képzelni, mennyire közelítettek Apával az álláspontjaink.

Amikor megszülettek a gyerekeink, számomra egyértelmű volt, hogy milyen irányba terelem őket, ha kutyáról van szó. A fiúk erre fogékonyak is voltak, kutya hátán lovagolni, puszit fogadni és adni neki, nem nagy dolog nekik. Számukra a kutya egy szőrös kis barát, egy igazi pajtás. Nem úgy Apa, akiről gyermekeit az eb közelében látván már szakadt a veríték, domesztosos kendő után szalad és próbálja őket teljes fertőtlenítésre, fogmosásra, rosszabb esetben teljes tusolásra bírni. Nyilván csak olyan kutyával puszilkodunk, akit jól ismerünk, de ez Apát nem nyugtatja meg. Mivel törekvésem egyértelmű volt: kutyát szeretnék! komoly stratégiát kellett kidolgoznom arra, hogyan fogadtassam el életem párjával, hogy megértse, erre neki is szüksége van!

A folyamatos tréning hatására Apa az utóbbi pár hónapban drasztikus fejlődésen esett át kutya-témában. Nem zárkózik el tőlük, már csak a gondolat idegen számára, hogy saját kutyája legyen. Orvul csapdába csaltam, amikor az egyik barátnőméknél 5-ös spánielkölykök születtek, nem mondtam el neki, csak odavittem a családot. A fiaim öröme leírhatatlan volt, Apa szemében aggódás ült. Nem erőltettem, csak hagytam, hátha mégis megfőzik maguknak ezek a mini zsemlegombócok. És milyen igazam lett! Pár óra leforgása alatt már ki is szúrta magának az egyik, először a nadrágszárát rágta (többször próbáltam inteni, hogy ez nem a megfelelő ember nadrágja lesz) majd felkéretőzött az ölébe, apró pofázmányát befúrta a két lába közé és kisvártatva el is aludt ott.

Apa nem szólt semmit, rezignált arccal tűrte a kis kölyökkutya közeledését. Kemény férfinak tűnt, akit még egy ilyen kis ártatlan édes csoda se gyűr maga alá. De ekkor már sejtettem, sőt, tudtam! - ez csak a felszín, nyertünk! A vendégségnek vége lett, elköszöntünk, a kutyák is nyugovóra tértek dobozukban, a garázsban. Hazafelé szándékosan nem hoztam szóba ezt a témát, gondoltam kivárom, mit érez ez ügyben. Nem kellett sokat várnunk, a második piros lámpánál a lábamra tette a kezét, rám nézett és azt mondta: - Mi lenne, ha Kókusznak neveznénk el? ….