Személyiségzavarokat alapozhat meg a babában, ha sírni hagyják

Ilyen és hasonló mémek tartják fenn sok helyen ma is azt az álláspontot, hogy a csecsemőnek záros határidőn belül meg kell tanulnia egyedül elringatnia magát, békésen és magától kell átlendülnie az ingerekkel teli világ zsongásából az álomba, tehát stresszen edződve ki kell alakítania az önmegnyugtatás képességét. Mint ahogy mi is megtanultuk…

Ezzel szemben a kutatások szerint a csecsemő élettani okokból ilyen fiatalon még nem képes stresszhelyzetben az önmegnyugtatásra. Az agy önmegnyugtatásért felelős területe ekkor még nem érett a stressz kezelésére, azt csak szelíd ütemben tanulja meg majd feldolgozni. Nincs szükség a provokálására, nem kell tréningezni, tanfolyamra járatni, hanem egyszerűen azt kell adni, amire szüksége van. Magunkat. A testmelegünket. Nem fogjuk agyonnyomni (amennyiben nem állunk tudatmódosító szerek hatása alatt).

Az alvástréning látszólagos sikere a kutatások szerint nem a baba tanulásának jele, hanem azt jelzi, hogy a síró csecsemő már feladta a küzdelmet, és nem reméli, hogy hangjával magához tudja hívni a szülőt. A katonás nevelés bár gyorsabb és hatékonyabb, mint a gyermek empátián alapuló lassú és fáradalmas bevonása a világ dolgaiba, hosszú távon mégis komoly veszélyforrás.

Vannak nagyon békés és jól alkalmazkodó csecsemők, ám ez korántsem általános és nem elvárható tőlük. Nem minden csecsemő, és nem minden nap egyforma. A baba a kiságyba téve gyakran egyedüllétet és megfosztottságot élhet meg – nem mindig tudjuk, hogy miért. Ha nem sikerült olyan hullámot eltalálni a napi ritmusában, amellyel a baba gyengéden tud átcsúszni az alvás – tehát a szülőtől való elszakadás – állapotába, akkor megijedhet, és jogosan igényelheti a szülői közelséget. A baba egyetlen lehetősége ebben a helyzetben az, hogy keservesen sírni kezd. Nem az elkényeztetettségének és a lelki terrorizmusra való hajlamának adja ilyenkor a jelét, hanem olyan szükségletét fejezi ki, melynek kielégítése számára a bizalom megalapozása. A gyermeki ősbizalom visszaigazolása és fenntartása pedig egész életünk, világhoz való viszonyunk alapja.

Közös érdekünk, hogy fenntartsuk a bizalmát.

Aki nem bízhat a szüleiben, hogyan bízhatna meg később a világban?

Hogyan bízhatna meg egy másik emberben? Hogyan merné átadni magát a kapcsolataiban, hogyan bízna bárki hűségében? Hiszen az első megélt tapasztalata a szükségletéhez való hűtlenség. Visszaélés a végtelenül kiszolgáltatott állapotával…

Az alvástréning ötlete valószínűleg egy tévedésen alapul. Tévedünk abban, hogy ha félelmében és magárahagyottságában nem támogatjuk meg a babát, akkor csúnyán elkapatjuk, és a tüdeje soha nem fog rendesen kifejlődni.

A valóságban az történik, hogy ha nem válaszolunk a baba sírására, ő nem tud egyedül megnyugodni. A stressz hormonok a vérébe tódulnak, és tovább rontják a helyzetet. Az órákig tartó sírást ebben a helyzetben végül csakis azért hagyja abba, mert elfárad. A szülő ilyenkor azt gondolhatja, hogy az alvástréning bevált, és a baba tanult a szülői irányító jelzésből. Több ilyen eset után a kisbaba valóban megtanulja az üzenet lényegét. Azt, hogy magára hagyták egy ismeretlen világban.

Amelyben a legtöbb felnőtt sem képes egyedül megnyugodni…

Inkább nem sír többet, csak ne kelljen átélnie egy újabb csalódást

A csecsemő nyelvén a „sírni hagyás” taktikája azt jelenti, hogy az ő nagy megszorultságában nem számíthat szülői segítségre. Néhány alkalom után már feladja az intimitásért és a testi közelségért való küzdelmét, a bőr-bőr kontaktus megnyugtató érzése iránti vágyát, és „inkább lemond a kapcsolat iránti szükségletéről, csak ne kelljen többé átélnie a beteljesületlenség és csalódottsága miatti fájdalmát” (Dr. Alexander Lowen - Narcissism, Denial of the True Self).

Ilyen tapasztalatok birtokában a gyermeki agy fejlődése más, a megszokottól eltérő irányt vehet. A baba igénye a szülővel való kapcsolódásra alapvető és elementáris. Vágyódhat a szülői közellétre evés-ivás, félelem, fájdalom, kellemetlen testérzet, sőt még unalom miatt is, és ha a kapcsolódási igényére visszautasítás a válasz, akkor ez stresszhelyzetet idéz elő az arra még éretlen idegrendszerében.

Előbb vagy utóbb persze abbahagyja a sírást, de ez nem azt jelenti, hogy megnyugodott. Azt jelenti, hogy ugyanúgy feladta a harcot, mint a nem látogatott kórházi gyermekek, aki már nem is sírnak, nem is várnak, nem is remélnek látogatót, és nem sírnak, ha valamelyik odatévedő rokontól el kell búcsúzniuk a látogatási idő végén.

A sírni hagyás a kötődés iránti kimutatott igény visszautasítása

A sírni hagyás nem adni magunkból egy olyan szűkölködőnek, aki csak tőlünk remélheti a szükségletének kielégítését. A sírni hagyás egy visszautasított ajánlat, ami nemcsak a szeretetről szól, hanem a világ működéséről szerzett tudás átadása is. Hogy a világ sem működik.

A sírni hagyott csecsemő egy rideg világgal találkozik, melyben kötelék nélkül, egyedül kell repülnie, veszélyes sziklák és hatalmas mélységek fölött magányosan kell navigálnia. Egy idő után energiatakarékos üzemmódba kapcsol, érzelmeit lefagyasztja, és hihetetlenül magas stresszhormon (kortizol) szinttel hallgatni kényszerül, mert nem tudja, hogy van-e a közelben egyáltalán valaki, aki megvédené a ragadozóktól. Ez világképpé is válhat.

Ekkor alakulhat ki a személyiségzavarok csírája

Az emelkedett kortizolszint állandósulásának későbbi hatása lehet a szorongásra, depresszióra hajlamos kémiájú agy. A sírni hagyás a nárcisztikus személyiségzavar és a borderline személyiségzavar megalapozása is. A magára hagyottság tapasztalata ugyanis egy új valóságot teremt meg a kialakuló agyban, melyben az intimitás és a közelség iránti vágy nem fejeződhet ki, hiszen a visszautasítás iszonyatától való félelem mindent legyűr. Az ezerarcú nárcizmus pedig nem más, mint a kötődés és a struktúra sérülése miatti teljes empátiahiány.

A kör bezárult. A félő gyermek belső világa állandó megéléssé merevedik. Ha nincs kötődés, nincs vesztenivaló sem.

„A nárcisztikus patológiát a nem kielégítő szülői gondoskodás alakítja ki: a szimbiózis időszakában a szülő nem képes a csecsemőt megnyugtatni, a gyakorlási periódusban nem mutat (vagy ha mégis, akkor csak hiányosan) érzelmi elköteleződést a gyermek felé, és újraközeledéskor hiányzik az empátiás támogatás.” (Margaret Mahler)

Az emberi újszülött biológiai szempontból egy éretlen koraszülött, az őt körülvevő láthatatlan burok pedig születése után a szülő érintése, testközelsége, készenléte az együttlétre. A burok hiányában a gyermek kiszolgáltatottan didereg a világban, és felnőttként jó eséllyel nem lesz képes kötődni.

Kötődési vágyát felnőttként veszélyforrásnak fogja megélni, hiszen nincs szörnyűbb tapasztalat annál, mint hogy a kinyújtott kezünket nem fogja meg senki.

Megtanulhatja az eseményekből azt is, hogy az intimitás nyújtása és visszavonása hatalom, amit mások felett gyakorolni lehet.
 

Felhasznált irodalom:

• Bandi Szabolcs: Nárcizmus – kötődés és srtruktúra
• Dr. William Sears : Éjszakai gondoskodás - Hogyan altassuk el a kisbabát?
• Cole and Cole, 2006; Wolf et al, 1996; Bell et al, 1999; Caudill és Plath, 1966; Sweder et al, 1998
• Dr. Alexander Lowen: Narcissism, Denial of the True Self (ford.: Bábakalács Születésház)

Indexkép: Depositphotos.com