Egy fárasztó nap után, sokszor azon gondolkodunk, ki is volt olyan agyament, aki kijelentette:”Az anyaság a legcsodálatosabb dolog a világon.” Valljuk meg, ilyenkor el sem tudjuk dönteni, hogy ezen a megfogalmazáson mosolyogjunk, vagy sírjunk.

A gyermekvállalás olykor nagy elhatározás, olykor csak úgy jön. Bárhogyan is kezdődjék, a végén várjuk a kis jövevényt és tiszta szívvel örülünk neki. Ezt a várakozást még a szüléstől való félelem sem árnyékolja be.
Arra azonban már igenis készülni kell, hogy a neheze csak ezután jön.
 
Hazatérve a hétköznapokba, minden beindul. Szó szerint. A kórházban jól viselkedő gyermek síróssá válik, mindenki tiszteletét szeretné tenni nálunk, miközben a legnagyobb beindulást az ember melle produkálja. Állva a gyerek fölött, azon morfondírozunk, hogy mi a fontosabb. A csönd, amivel végre megajándékozott minket, ­hiszen éjjel kettőig ordított-, vagy, hogy fel kéne kelteni, mert szétdurran a mellünk. Nagy dilemma!
Ez csak az egyik oldala az éremnek, mert mindeközben persze egy halom mosnivaló vár a fürdőszobában, mosogatnivaló a konyhában. Főzni is kell valamit, hiszen enni kell! Takarítás, bevásárlás……, no de nem érdemes sorolni. Persze közben hazajön a nagyobb gyerek, aki azonnal enni akar, mert az éhhalál küszöbén áll. Ja, és mivel kamasz, ránk zúdítja követeléseit, mely szerint a cipője már tök ciki, a táskája csupa sár lett, legyünk szívesek kisikálni, és holnap ne téliszalámis szendvicset csináljunk neki, mert az „uncsi”. Arról pedig még említést sem tettünk, hogy az ellenőrző látványa heves szívdobogást vált ki.

Naná, hogy a kamasz szókimondó a hangerőre nem figyel, így felkelti a kicsit, aki eget rengető üvöltésbe kezd. Máris szoptatni kell, pelenkázni, babusgatni. Közben megérkezik apa, aki szemöldökét felhúzva néz végig a lakáson, mert az egy majomfészekhez inkább hasonlít, mint egy meghitt otthonhoz. Ami a lényeg azonban az, hogy ő szintén éhes. Újra terítés, kajamelegítés, elpakolás, mosogatás. Az már csupán hab a tortán, hogy mást szeretne enni, mint amit fél órával azelőtt megmelegítettünk.
Persze nekünk még aznap megfésülködni sem nagyon volt időnk, így végig frusztrál a tudat, mely szerint inkább hasonlítunk egy  túlélő showban résztvevő őrültre, mint egy szexi démonra.
 
A nap végén károkat mérünk fel. Túl hangosan szóltunk a gyerekre, nemet mondtunk neki egy kérésre, csak azért mert éppen dühösek voltunk, meg sem kérdeztük a férjünktől, hogy mi történt ma vele, ráadásul az új csipkés hálóingünkbe sem bújtunk bele a kedvéért.
Túltesszük magunkat a megrázkódtatáson, még sincs vége, mert megkapjuk életünk párjától az oly jól eső kérdést:” Mit csináltál egész nap?
„Hát igazán semmit. No és megpróbálhatnád drágám ezt a semmit utánam csinálni!”
 
A lakás elcsendesül, miközben a kiságy felett állva, az angyali arcot mustrálva, újra felötlik bennünk a kérdés. Ki is mondta, hogy az anyaság a legcsodálatosabb a világon? Bárki is volt, neki köszönhetjük a legszebb felismerést, és a legnagyobb igazságot.