elkötelezõdés

Kedves Mónika!
Először is köszönöm lelkiismeretes, gondos, kedves válaszait minden kérdez nevében. Válaszaival sokat segít mindenkinek.
Akkor felvázolnám tömören,de azért röviden részletezve a problémámat, amivel már jó ideje küzdöm.
Kb.6 éve költöztem erre a településre, nem is ismertem senkit itt, a barátommal jöttem ide, viszont röviddel aztán véget is ért a kapcsoltatunk. Utána egy rövidebb kudarcra ítélt kapcsolat következett, végül megismerkedtem a jelenlegi párommal, ő most 36 és 24. Ez a bevezetése a problémának.
A párommal képzelem el a jövőmet, gyerkőceimet csak is tőle tudom elképzelni, a legjobb ember, akivel összehozhatott a sors. Igen hisztis a jellemem sajnos, de ő ezt is nagyon jól kezeli. 3 és fél éve vagyunk együtt, kb 2éve együtt is élünk gyakorlatilag. Mielőtt megismertem volna, hallomásból tudtam ki ő, népszerű a településen, mert van egy kisebb vendéglátó hely, amit ő üzemeltet régóta, és nem jó híre van az egyszerűbb nép szemében.
Olyan dolgokat hallottam, hogy oda csak \"beképzeltek\", \"nagyképűek\" stb. járnak. Való igaz, hogy nem az \"alja népe\", hanem kiegyensúlyozottabb életvitelű vendégek járnak.
Én önmagam mindig is az egyszerűbb nép közé soroltam, jó kedélyű, de szerény lány voltam mindig.
Ahogy összejöttünk, nem is jártam oda, mert valahogy nem volt szimpatikus a hely talán pont a pletykák miatt, nem tudom. Úgy éreztem nem tudok azonosulni azokkal az emberekkel, teljesen másnak éreztem magam. Maximum havonta egyszer elmentem egy vacsorára, (mert azok elég sűrűn szoktak lenni),de még a páromat sem mentem el soha megnézni, pedig szinte minden nap dolgozott ott ő is, mellesleg egy saroknyira lakunk onnan.
Aztán úgy alakult, hogy lassan két éve dolgozom is rendszeresen a sörözőben, mert úgy hozta a sors,hogy elveszítettem az előző munkámat. Az én barátnőim sem jártak be hozzám, én hiába mentem el hozzájuk, valahogy szépen lassan eltávolodtunk egymástól. Azóta nem is járok sehova szórakozni sem.
Magától értetődőnek tűnt, hogy be kell illeszkednem a vendégkörbe, mert muszáj, ott dolgozom, és a párom miatt is elkerülhetetlen. Az órási gond csak az, hogy még mindig ugyanazok az érzések vannak bennem, mint mielőtt összejöttünk volna. Olyan félelem érzés féle, nem igazán tudom ezt megfogalmazni. Úgy érzem ha nem dolgoznék ott, nem is mennék soha. Nem tudom mitől alakult ki ez az érzés, olyan kisebbség érzéshez hasonlít. Ha nem én dolgozom, szinte egyáltalán nem is szoktam menni. Az emberekhez próbáltam közelebb kerülni, de valahogy végül sosem alakult szorosabb kapcsolat senkivel,még mindig a párom barátainak gondolom őket, nem pedig közös barátoknak.
Nem tudom, hogy azért mert valóban igaz, amit az egyszerűbb emberek mondanak, vagy bennem van a hiba. Nekik is igazuk van egy kicsit. Persze lehet,hogy bennem is van, de valahogy megakarok tőle szabadulni, csak nem tudok. Ennyi idő elteltével sokszor falakat állítok magam köré, mert már nem is akarok egyikkel sem komolyabban barátkozni, mert előre tudom, hogy már nincs rá esély, mások vagyunk, és nem bízok meg senkiben.
Mi van velem? Lehet valahogy változtatni a gondolkodásomon, azon, hogy ne féljek az emberektől? Mert úgy érzem lenéznek vagy kibeszélnek, nem felelek meg. Ha így van, ha nem, valamit tennem kell, ez nem mehet így tovább, mert nem akarok depressziós lenni. Mi tegyek?
Nagyon köszönöm a válaszát!!
Ella