Kedves Mária!
Nem tudok mit kezdeni a nagymamámmal. Nyilván való, hogy generációs, ezáltal szemlélet különbségek vannak. NEm mindig meg, hogy ráhagyom, egyik fülemen be, másikon ki. 80 felett van, alig van körülötte valaki különböző okok miatt. Ő az a típus volt régen is, hogy ő majd megmondja kinek mi a jó, ki hogyan élje az életét, mert ő tudja. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy már alig van körülötte valaki. Nem tudja azt elfogadni, most pl nálam, hogy felnőttem és élem az életem és nekem is megvannak a magam gondolatai, döntései, cselekedetei. Ha rá se néznék x ideig, vagy fel sem hívnám én lennék a hálátlan és hallanám tőle a lelki ráhatásokat. Szoktam én tudni hogyan kell kezelni, ám olykor mégis nehéz. Tudom, hogy benne is vannak szorongások és félelmek. Miért nem tudja azt elfogadni, hogy felnőttem és élem az életem? Anyut sajnos még mindig a kicsi lányának nézi és állandóan sajnálja. Miért nem tudják elfogadni egyes emberek, hogy a másiknak is megvan a saját maga felnőtt élete? Egy dolog, hogy szülő és aggódik. Más helyen olyan szépen kezelik ezt. Elég nehezen lehet velük beszélni a szemléletük miatt. NEm akarják elfogani a másik döntéseit. Mindig a másikat hibáztatják. REttent természetük tud lenni. Egyik rokonunk már még ritkábban jár hozzá a természete miatt. Abban is a mama őket hibáztatja, hogy nem jön. NEm tudnak magukon elgondolkodni. VAjon miért ilyenek egyes emberek? Kérem Mária ne azt válaszolja, mint amit én is leírtam, hogy a generációs különbségek vannak. MIért nem tudja egyes szülő elfogadni, hogy a gyereke felnőtt és önálló? Nem érzi magát talán már akkor fontosnak?