Kedves Gizella!
Köszönöm az odafigyelést, amit irányomban tanúsítasz. Valóban nem jutott el hozzám az üzenet, ennek pusztán technikai oka van: nem volt számítógépem jó ideig. Most azonban valamiféle önigazolást érzek soraidban. Valahogy automatikusan úgy cselekedtem, ahogy leírtad, hogy kéne. A ruhákat elajándékoztam a Magyar Vöröskeresztnek. Áruljuk a házat. Sajnos nem egyszerű a mai világban az ingatlaneladás. Ráadásul szegény jó anyukám még ezzel kapcsolatban is hagyott hátra némi intézni valót... Apukám elhelyezéséről is gondoskodnom kell még. Vannak egyéb dolgok is, melyeket elmondanék Neked, de nem a nagy nyilvánosság elé még így, ismeretlenül sem tárok.
Nagyon megtisztelsz, hogy megosztottad velem édesanyád elvesztésének történetét. Valóban a saját sorsom szilánkjait vélem felfedezni a történetedben. Hiába, azt gondolom semmi nem történik véletlenül. Anyukám is azt mondta nekem még mielőtt a betegsége kiderült volna, amikor még senki sem tudta mi vár ránk, hogy a 2009-es év neki az életvéget jelenti, de ha azt nem is, az egészsége nagyon megroppan. Anyukám komolyan foglalkozott a számmisztika "tudományával", a tenyérjóslás sem állt messze tőle. A misztikus témák nagyon érdekelték. Már a megszületésének körülményei is misztikusak voltak, gyakorlatilag halva született. Az orvos letakarva félretette, mondván hogy sajnálják, a baba halott. Aztán úgy jó tíz perc múlva elkezdett nyöszörögni mindenki nagy meglepetésére.
Írtad az álmok fontosságát. Nos érdekes, de eddig amiket álmodtam mindig egészséges, mosolygós volt. Többször álmodtam azt, hogy mondom neki, hogy akkor a kemó helyett más gyógymódot választunk és milyen határtalanul boldog vagyok, hogy hagyta hogy rábeszéljem erre, és így nem fog meghalni. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy apukám (aki 82 éves és viszonylag jó egészségi állapotnak örvend, hála Istennek), haldoklott. Feküdt egy ágyban, anyukám meg mellette ült egy fotelben. Odamentem hozzá és mondtam neki, hogy apu meg fog halni. Ő mosolygott, és azt sugallta, hogy nyugi, nem lesz semmi baj. Odaléptem hozzá, könnyes volt a szemem. Végig simítottam az arcát (komolyan éreztem a bőre érintését) és elcsukló hangon azt mondtam neki, hogy anyuka ugye tudod, hogy amikor Te meghaltál az nekem sokkal jobban fájt? Ő mosolygott, letörölte a könnyeket az arcomról és azt mondta, hogy "hát persze hogy tudom". Ezután odabújtam a karjaiba és megkérdeztem, hogy akkor ezek szerint ha baj van Te velem vagy? És ő ismét mosolyogva, hihetetlen nagy nyugalmat árasztva ölelt és azt mondta, hogy "hát persze hogy veletek vagyok." Ez nagyon megmaradt bennem. Mostanában ritkábban álmodom anyukámmal. Mondjuk két napja álmodtam. Azt álmodtam, hogy már-már kiabáltam vele, hogy most már igenis mondja meg, hogy pontosan hogy is van ez a dolog a halállal?! Hogy most tényleg csak egy másik dimenzióba lép át a lélek és ott tovább él, vagy ez csak egy nagy baromság amit azért találtunk ki, hogy könnyebben túléljünk, és igazából a halál után nincs is semmi????!!!! De nem válaszolt, otthagyott vagy eltűnt, már nem tudom, de válasz nélkül hagyott az biztos! Hát igen, mostanában ez is eszembe jutott, hogy ezt az egészet csak kitaláljuk és a halállal vége, nincs Mennyország, meg halál utáni élet..... Csak hát... óriási pazarlás lenne ha ez valóban így lenne... Úgyhogy még mindig hajlok inkább az előbbire... :)
A napokban olvastam Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel című könyvét (könyveit). Hmmmm... Érdekes. Most elsősorban a halállal kapcsolatos fejezetekre fókuszáltam. Nem könnyen emészthető, de nagyon elgondolkodtató.
Amúgy már alakulok. Nem mentem orvoshoz, nem szedtem gyógyszereket, inkább beszéltem a férjemmel, és segítséget kértem a lelkészünktől. Sokat segített még ha csupán két alkalommal találkoztunk is e témában. Minden esetre nagyon köszönöm Neked a segítőkészséged. Nem tartom kizártnak, hogy még hallatom a hangom, hisz oly sok megértést és támogatást adsz nekünk, hisz magad is érintett vagy sajnos....
Egy dolog azonban kérdés maradt bennem, őszintén megmondom a kiskaput keresem...
Anyukám ruháit átadtam a Vöröskeresztnek. Van azonban néhány olyan darab köztük, amit hát hogy is mondjam... na, inkább csak mondom... szóval a bátyám hihetetlen ízléssel ajándékozott anyukámnak ruhákat. Édesanyám még 70 évesen is mindig úgy lépett ki otthonról, mint aki egy divatlap címlapfotózására készül éppen. Én négy gyerek mellett nem engedhetem meg magamnak, hogy valaha is ilyen drága ruhákat megvásároljak. Anyukám mindig azt mondta, hogy ha lefogyok, nekem adja őket, mert olyan szívesen látná rajtam. Csinos, és drága ruhákról van szó. Amiket úgy éreztem nem bírnék soha felvenni, azt már elajándékoztam egy kedves barátnőmnek. Amúgy meg mindenről anyuka jut eszembe, hogy ezt még tőle kaptam, ezt ő vette a gyerekeknek, stb... de nem fájdalommal. Inkább amolyan keserédes érzés. Talán csendesedik a gyász
Azt hiszem elbúcsúzom, mert már megint velem lesz tele az oldal. :)
Legyen szép a napod, heted, az életed. És még egyszer köszönök minden jó szót, és főleg a megható kitárulkozást, amivel megtiszteltél. Ölellek: Piroska

Kedves Gizella.Draga Edesanyamrol szeretnek Önnek irni.Tavaly nyaron mellrakot diagnosztizaltak nala,meg is lett mütve,ami utan elkezdte a kemoterapiat,es utana összel a sugazkezelest.Minden rendben volt nala-a latszat szerint! Jött ment,mint mindig,mindig jokedvü volt,jatszott az unokakkal,stb.December elejen elkezdödtek a hasi fajdalami hirtelen,es ezek nöttek,naprol napra robbant le,gyenge lett nagy fajdalmai lettek.A karacsonyt meg együtt töltöttük,utana korhazab került ahol sujos majkarosodast vettek eszre,ami hihetetlen gyorsan roszabbodott.ez ev januar 3.an meghalt.Nem birta a teste elviselni a karosodast.Nagyon hamar elment,egyik naprol a masikra lett nagyon roszul.En meg karacsonykor lattam utoljara,keszültem hozza haza innen Becsböl..,de nem tudott megvarni.Annyira hirtelen meghalt,elötte semmi jelet nem mutatta a betegsegenek,hogy senki se gondolt ra hogy ennyire beteg.nagyon hianyzik,rettentöen nagy üreget hagyott maga utan az eletemben.Minden perceben ra gondolok,szeretnek hinni a halal utani eletben,hogy Ö valahogy erez velünk mennyire hianyzik...Hogy meghallja amit mondok neki,hogy esetleg ad hirt magarol valami modon...szeretnem kikerni velemenyet erröl,valamit,ami kicsit enyhitene a fajdalmaimon, amit ahogy Ön is megelte,neha el´viselhetetlen.Köszönettel.Anita

Kedves Gizella!
Édesanyám volt a jobbik felem. Ez év januárjában gyomorrákot diagnosztizáltak nála. Június 20-án elment. Ez a fél év maga volt a pokol, bár így utólag - magam sem értem miért -, mégis valószínűtlenül rövidnek tűnik. Igazán fel sem fogtam mi történik körülöttem. Csak zajlott.... ment a küzdelem, lemondtak róla, én mégsem hagytam, addig mentem, míg találtam egy sebészt aki vállalta. A világ minden "csodaszerét" megvásároltam, gondolván majd ez megmenti az én drága jó anyukámat. Aztán minden ellenkezésem ellenére felvett egy kemot. És a szövődményeibe belehalt. Az összes csonvelejét kiirtotta az a mocskos szer. És én vittem be a kórházba akkor reggel! Ha nem teszem, még mindig élne. Nem lett volna szabad odavinnem! Műtét után (kivették az egész gyomrát) egy héttel már vajas kenyeret evett! És ez az egy kemo teljesen hazavágta! Felvette, másnap elkezdett hányni. És ez ment 8 álló héten keresztül. Lefogyott 30 kilóra és én tehetetlenül néztem. Átvittem másik kórházba, mindent megtettek érte ő mégis elment. Pedig megígértem Neki hogy hazaviszem. Azt mondta, hogy még nem akar meghalni. És én megígértem neki, hogy nem hagyom elmenni! És mégis amikor haldoklott én mondtam, hogy menjen. És hallgatott rám. Délután bent voltunk nála, már nem volt magánál, de szép volt, nagyon szép... kisimult volt és csendes. Fogtam a kezét és csendben, könnyek nélkül búcsúztam. Aztán este egy nagy szúrást éreztem a szívemben, mint amikor a bordáid közé szorul a levegő. Ránéztem az órára, 8 óra 10 volt. Akkor még nem tudtam, de abban a percben ment el. És szólt nekem, jelzett, valami megpattant a szívemben. Mikor hívtak a kórházból már tudtam miért. Magam sem értettem, de hatalmas nyugalom szállt meg. Mindent én intéztem, a bátyám teljesen használhatatlan volt. A temetést, a hagyatékot, anyuka ruháinak összepakolását, mindent. És nem sírtam. Néha-néha elérzékenyültem, de nem többre, mint könnybelábadt a szemem, valami gombóc szorított a torkomban, és pukk már el is múlt. Most azonban két napja szinte egyfolytában bőgök. Túl nagy rajtam a teher. Anyukám még a proszekturán volt, én már tumormarkerre mentem ugyanabba a kórházba. Négy pici gyerekem van, rájuk való tekintettel sem engedhettem szabadjára az érzéseimet, tartanom kell magam. De most két napja úgy érzem nem bírkózom meg a feladattal. Folyamatos fejfájásom van, ingerült vagyok. A férjem sem bír már elviselni, inkább a munkájába menekül, alig látom. Egyedül érzem magam. A gyerekek egész nap velem vannak, ne érts félre, imádom őket, de néha már úgy érzem nagyon elég! Apukám 82 éves, folyamatosan csak sír nekem a telefonba, megőrülök ettől is. Hogy mikor megyek már ki a temetőbe? Hogy lehetek én ilyen, hogy még egy szál virágot sem viszek az anyámnak? És pláne, hogy az unokákat miért nem viszem ki a temetőbe, anyu biztos örülne ha látná őket? Ettől a falnak megyek!Nem érzem szükségét a temetőbe menni! Anyukám nem ott van! Ő itt van velem, az ő ereje átszállt belém, különben már megbolondultam volna. Ha találkozol velem, nem mondod meg, hogy mekkora a fájdalmam. Mosolygok, teszem a dolgom, nem hordok feketét. Anyukámmal sokat beszélgettünk régen ezekről a dolgokról és tudom, hogy miként vélekedett. Ez furcsa, de úgy érzem, hogy amit teszek, az anyunak tetsző dolog. Bárhogy érzek, bárhogy cselekszem, minden az ő egyetértésével történik. Mondom, mi egyek voltunk! Nem érzek lelkiismeret furdalást azért hogy nem megyek ki a temetőbe. Azt viszont nem tudom megbocsátani magamnak, hogy elvittem kemoterápiára! És hogy megígértem neki, hogy meggyógyul és hazaviszem a négy szerelme, az unokái közé!
Summázva a dolgokat, valami nagyon nem gömbölyű bennem, tudod, ott legbelül.... Kívülről teljesen hagyományos életet élek, mondhatni (ezt szégyellve írom le, remélem nem érted félre) anyukám hiánya nem akkora óriási mint gondoltam. Tehát a hétköznapokban megvagyok, de nincs perc, hogy ne gondolnék Rá. De valahogy mindig azt mondom magamnak, amikor elérzékenyülök, hogy nincs jogom hozzá, mert ez pusztán csak önzés, semmi más! Az én anyukám olyan helyen van, ami kimondhatatlanul jobb, mint amilyen élet itt várt volna Rá. Igen, de a négy unoka nagyon hiányozhat Neki. Ez fáj. Meg az, hogy megígértem hogy hazahozom és nem tettem, nem tehettem. Ha elképzelem Őt, mindig mosolyog. Soha sem azt az elgyötört 30 kilósra fogyott, kopasz kis madárkát látom, hanem az én mosolygós, nett, csodaszép édesanyámat. Azt amilyen volt. Nem azt amivé a betegség tette.
De mondom, valami nincs bennem rendben. Nem hiszem, hogy rendjén való az, hogy teljes életet vagyok képes élni, holott ezt régen el nem tudtam képzelni, hogy nem hiányzik annyira, mint kéne, hogy szívből tudok mosolyogni és szeretni, hogy fájdalom nélkül vagyok képes a fényképeit nézegetni, hogy fakír módjára intézem a hagyatékkal kapcsolatos ügyeket, hogy hordom a ruháit, és hogy szinte minden éjjel Vele álmodom. Ambivalens ez az egész. Napközben minden sima és rendezett, este ordítani tudnék a fájdalomtól. A bátyám gyászmunkája normális volt, ő sírt, vádolt, büntetett, haragudott, fájt. Én semmit. Egy nagy üresség, harag és fájdalom nélkül. És most elkezdődött valami ami aggaszt. Fáj a fejem, rossz a kedvem, türelmetlen vagyok és bosszús, megkeseredett és fáradt. Ez normális szerinted?
Bocsáss meg amiért ilyen hosszan raboltam az időd. De ez kikívánkozott belőlem. Még soha senkinek nem tártam fel ilyen részletesen az érzéseimet. Talán még magamnak sem....
Ölellek, és köszönöm a sok segítő szót amit sorstársaimnak adtál: Piroska

Üdvözlöm.Az én történetem nem most kezdődött,de ami van velem azt nagyon senkinek sem merem elmesélni mert azt hinnék,hogy meg őrültem.2005 07 25-én meg született a fiam ami az élet legnagyobb öröme.Az én anyukám volt a legboldogabb mamája.Sajnos az öröme két és fél hónapig tartott mert október 16 reggel el aludt és soha többé nem kelt fel.Itt hagyott minket búcsú nélkül a fiam meg se ismerhette.Sokáig nem tudtam elengedi.Két évig nem is álmodtam vele,egészen mostanáig.2008 10 30 meg született a lányom szinte azóta történnek furcsaságok.Többször is fel ébredek hajnalba,hogy szól anyukám,hogy kis lányom hideg van,oda megyek a kiságyhoz és nincs a lányomon takaró.Mintha figyelmeztetne.Azóta van hetedik érzékem mindig meg érzem,hogy történik valami.Sokszor álmomban vigasztal.Sajnos a halálát meg álmodtam ami valóra is vált.Kérdem én miért kellet neki úgy elmennie,hogy egy szót se szólt.Mitől lehet az,hogy még mindig nem tudom el engedni.A kis lányom rengeteg vonás van ami anyukámra üt,mint ha őt látnám.Sokan mondják engedjem el,de nem akarom elengedni annyi mindent mondani szeretnék neki.Köszönöm,hogy le írhattam.

Kedves Gizella!
Édesanyám volt a jobbik felem. Ez év januárjában gyomorrákot diagnosztizáltak nála. Június 20-án elment. Ez a fél év maga volt a pokol, bár így utólag - magam sem értem miért -, mégis valószínűtlenül rövidnek tűnik. Igazán fel sem fogtam mi történik körülöttem. Csak zajlott.... ment a küzdelem, lemondtak róla, én mégsem hagytam, addig mentem, míg találtam egy sebészt aki vállalta. A világ minden "csodaszerét" megvásároltam, gondolván majd ez megmenti az én drága jó anyukámat. Aztán minden ellenkezésem ellenére felvett egy kemot. És a szövődményeibe belehalt. Az összes csonvelejét kiirtotta az a mocskos szer. És én vittem be a kórházba akkor reggel! Ha nem teszem, még mindig élne. Nem lett volna szabad odavinnem! Műtét után (kivették az egész gyomrát) egy héttel már vajas kenyeret evett! És ez az egy kemo teljesen hazavágta! Felvette, másnap elkezdett hányni. És ez ment 8 álló héten keresztül. Lefogyott 30 kilóra és én tehetetlenül néztem. Átvittem másik kórházba, mindent megtettek érte ő mégis elment. Pedig megígértem Neki hogy hazaviszem. Azt mondta, hogy még nem akar meghalni. És én megígértem neki, hogy nem hagyom elmenni! És mégis amikor haldoklott én mondtam, hogy menjen. És hallgatott rám. Délután bent voltunk nála, már nem volt magánál, de szép volt, nagyon szép... kisimult volt és csendes. Fogtam a kezét és csendben, könnyek nélkül búcsúztam. Aztán este egy nagy szúrást éreztem a szívemben, mint amikor a bordáid közé szorul a levegő. Ránéztem az órára, 8 óra 10 volt. Akkor még nem tudtam, de abban a percben ment el. És szólt nekem, jelzett, valami megpattant a szívemben. Mikor hívtak a kórházból már tudtam miért. Magam sem értettem, de hatalmas nyugalom szállt meg. Mindent én intéztem, a bátyám teljesen használhatatlan volt. A temetést, a hagyatékot, anyuka ruháinak összepakolását, mindent. És nem sírtam. Néha-néha elérzékenyültem, de nem többre, mint könnybelábadt a szemem, valami gombóc szorított a torkomban, és pukk már el is múlt. Most azonban két napja szinte egyfolytában bőgök. Túl nagy rajtam a teher. Anyukám még a proszekturán volt, én már tumormarkerre mentem ugyanabba a kórházba. Négy pici gyerekem van, rájuk való tekintettel sem engedhettem szabadjára az érzéseimet, tartanom kell magam. De most két napja úgy érzem nem bírkózom meg a feladattal. Folyamatos fejfájásom van, ingerült vagyok. A férjem sem bír már elviselni, inkább a munkájába menekül, alig látom. Egyedül érzem magam. A gyerekek egész nap velem vannak, ne érts félre, imádom őket, de néha már úgy érzem nagyon elég! Apukám 82 éves, folyamatosan csak sír nekem a telefonba, megőrülök ettől is. Hogy mikor megyek már ki a temetőbe? Hogy lehetek én ilyen, hogy még egy szál virágot sem viszek az anyámnak? És pláne, hogy az unokákat miért nem viszem ki a temetőbe, anyu biztos örülne ha látná őket? Ettől a falnak megyek!Nem érzem szükségét a temetőbe menni! Anyukám nem ott van! Ő itt van velem, az ő ereje átszállt belém, különben már megbolondultam volna. Ha találkozol velem, nem mondod meg, hogy mekkora a fájdalmam. Mosolygok, teszem a dolgom, nem hordok feketét. Anyukámmal sokat beszélgettünk régen ezekről a dolgokról és tudom, hogy miként vélekedett. Ez furcsa, de úgy érzem, hogy amit teszek, az anyunak tetsző dolog. Bárhogy érzek, bárhogy cselekszem, minden az ő egyetértésével történik. Mondom, mi egyek voltunk! Nem érzek lelkiismeret furdalást azért hogy nem megyek ki a temetőbe. Azt viszont nem tudom megbocsátani magamnak, hogy elvittem kemoterápiára! És hogy megígértem neki, hogy meggyógyul és hazaviszem a négy szerelme, az unokái közé!
Summázva a dolgokat, valami nagyon nem gömbölyű bennem, tudod, ott legbelül.... Kívülről teljesen hagyományos életet élek, mondhatni (ezt szégyellve írom le, remélem nem érted félre) anyukám hiánya nem akkora óriási mint gondoltam. Tehát a hétköznapokban megvagyok, de nincs perc, hogy ne gondolnék Rá. De valahogy mindig azt mondom magamnak, amikor elérzékenyülök, hogy nincs jogom hozzá, mert ez pusztán csak önzés, semmi más! Az én anyukám olyan helyen van, ami kimondhatatlanul jobb, mint amilyen élet itt várt volna Rá. Igen, de a négy unoka nagyon hiányozhat Neki. Ez fáj. Meg az, hogy megígértem hogy hazahozom és nem tettem, nem tehettem. Ha elképzelem Őt, mindig mosolyog. Soha sem azt az elgyötört 30 kilósra fogyott, kopasz kis madárkát látom, hanem az én mosolygós, nett, csodaszép édesanyámat. Azt amilyen volt. Nem azt amivé a betegség tette.
De mondom, valami nincs bennem rendben. Nem hiszem, hogy rendjén való az, hogy teljes életet vagyok képes élni, holott ezt régen el nem tudtam képzelni, hogy nem hiányzik annyira, mint kéne, hogy szívből tudok mosolyogni és szeretni, hogy fájdalom nélkül vagyok képes a fényképeit nézegetni, hogy fakír módjára intézem a hagyatékkal kapcsolatos ügyeket, hogy hordom a ruháit, és hogy szinte minden éjjel Vele álmodom. Ambivalens ez az egész. Napközben minden sima és rendezett, este ordítani tudnék a fájdalomtól. A bátyám gyászmunkája normális volt, ő sírt, vádolt, büntetett, haragudott, fájt. Én semmit. Egy nagy üresség, harag és fájdalom nélkül. És most elkezdődött valami ami aggaszt. Fáj a fejem, rossz a kedvem, türelmetlen vagyok és bosszús, megkeseredett és fáradt. Ez normális szerinted?
Bocsáss meg amiért ilyen hosszan raboltam az időd. De ez kikívánkozott belőlem. Még soha senkinek nem tártam fel ilyen részletesen az érzéseimet. Talán még magamnak sem....
Ölellek, és köszönöm a sok segítő szót amit sorstársaimnak adtál: Piroska

Azt,hogy érted,hogy csupán unatkózó hölgy vagyok?Két gyereket eltemetni az a "SZAKÉRTŐ"részéről,a "SZAKVÉLEMÉNY",hogy UNATKOZOM???Látod??!!!

Köszönöm a választ!Erre voltam kiváncsi!Csinálsz valamit,ami nem teljesen ér el téged...s amit írtam az se arra kapott választ amire szerettem volna!Próbáld meg újra!Nagy fába vágtad a fejszédet!Én nagyon sok mindenről barátkozom,sok anyukával és:SENKIT NEM AKAROK MEGTÉRÍTENI!!!!!!Honnan veszed???Csak írtam nekünk mi segít,mi segített és kik ?!De itt az anyukák úgyanúgy segítettek és MINDENNAP segítenek is,de,hogy te?????De próbáld csak meg újra!S sok sikert!!!!

Köszönjük,de miért gondolod,hogy minden gyászt fel lehet dolgozni?Sok sikert a munkádhoz,én is szívből melléd állok-ha elfogadod!-milyen fiatalon ment el a kedves férjed......ennyi idősen még Ő is fiatal volt.........De hamarosan visszakapjuk HALÁLALVÁSBAN lévő családtagjainkat,a MI HITÜNK EZT MONDJA!!!!!S mi hálásak is vagyunk,egyedül Jehovának!Aki szán rá időt,hogy közelebbről is megpróbálja ismerni,megérteni amit mondok.....Szeretettel várom a blogomban!
PL.:Ottawan,Boaz Mauda,Copy Con és mások,pl.:Deep Forest segít addig ameddig armeggeddon nem jő el..............

A baratom egy honapja lett ongyilkos. Bucsulevelet hagyott, amiben megirta, mennyire szeret, jobban mint barkit vagy barmit es ha van tulvilagi elet, onnan segiteni fog majd. Azt is irta, hogy remeli, megtalalom, majd az igazit.
Nem tudom mi van velem. Azota mindehol jeleket latok, mintha megmutatna magat, hogy "meg itt vagyok". Es nem erzek semmit, ha a fenykepere nezek. Nem erzem, hogy hianyzik. Szerintem azert, mert meg mindig velem van. En hiszek ebben.
Az o edesannya is. O azt mondta, hogy o mar elengedte, es nekem is el kell engednem, kulonben nem nyugszik meg a lelke. De nem tudom mit tegyek. Ugy erzem, a halott baratom lelke ragaszkodik meg hozzam. Talan elhamarkodottan dontott, es csak utana jott ra, hogy nem akar elhagyni. Nem tudom mit tegyek. Ha meg kell nyugodnia, elengedem, es uj eletet kezdek, de ha maradni akar nem akarom elkuldeni. Gondoltam, hogy elmegyek pszichologushoz, de nem tudom tudna-e segiteni. Ugy gondolom eros vagyok, es egyedul is megbirkozom ezzel. Csak nem tudom mit tegyek. Elengedjem, vagy ne? Kerem segitsen. V.

Kedves Gizella,
Nagypapámat lassan 7 éve veszítettük el, daganatos betegségben halt meg, rengeteget szenvedett. NEkem ő volt a mindenem. Azt hittem én is belehalok az elvesztésébe, a mai napig nem tudom, hogyan éltem túl. Elsőszülött unoka vagyok, imádattal szerettük egymást, a papám volt, a barátom, az apukám, minden egy személyben. Eleinte haragudtam rá, hogy nem hallgatott rám, amikor könyörögtem, menjen el orvoshoz. Amikor elment, akkor már késő volt. Sokszor érzem azt, hogy itt van velem, hogy nem is halt meg. Nagyon sok minden élénken él emlékeimben, nem fakul, mint ahogy nem múlik a fájdalom sem. Azt hittem, könnyebb lesz egy idő után, de nem. Sokat sírok a mai napig, gyakran eszembe jut, hogy mit szólna egyes dolgokhoz, mennyire szeretné a dédunokáját (időközben született egy kislányom.), milyen büszke lenne rám, ha tudná, doktori fokozatszerzésre készülök. Sokszor kimegyek a temetőbe, elmesélem neki, mi történt velem, milyen sérelem ért, minek örültem. Mindig visszanézek a sírra, hátha nem igaz ez az egész. De igaz. Mikor lesz egy kicsit könnyebb? Normális egyáltalán, hogy a mai napig ennyire ragaszkodom hozzá? Mit tehetnék, hogy egy kicsit könnyebb legyen? Nagyon köszönöm a válaszát, tisztelettel: Gizella

Tisztelt Szakértő
Apukám 45évesen halt meg 1985.dec.21-én amikor én 12 éves voltam,infarktust kapott álmában.Én kicsivel előtte megálmodtam a halálát,álmomban lángoló gyertyák képviseltek egy-egy személyt,az övé már majdnem teljesen elégett.Soha nem voltunk olyan közel egymáshoz,nem volt az a beszélgetős,bújós tipus,de szeretett.Amikor meghalt úgy éreztem cserben hagyott és a mai napig sem tudtam megbocsájtani neki amiért szó nélkül távozott.Miért érzek még mindig igy.Volt olyan időszakom amikor azt mondtam útálom,csak felejtsem már el,de nem lett könnyebb.Apu halála után az életem pokol lett,anyám alkoholista lett,alig vártam,hogy 18 legyek és elmehessek tőle minél messzebre.Még mindig nagyon hiányzik az apukám.
Előre is köszönöm válaszát

Köszönöm a segítségét.
Csilla

Kedves Koren Gizella!
Ely olyan szivességet kérnék öntől,ha lehet,hogy egy pár sort szeretnénk írni a párom anyukájával,azoknak a kolegáinak,akik részt vettek a párom mamájának a temetésén.
Sajnos,neki most nagyon nehéz.És engem kért meg erre,de nem vagyok az ilyen levelek szakértője.Megkérhetném,írna egy pár sort.Sokat segítene ezzel nekünk,és lehet,hogy nem csak nekünk.
Előre is köszönöm válaszát:
Csilla

Kedves Olvasók!
A halál az én szememben az élet olyan folytatása, ami elkerülhetetlen. Nem történik senkivel olyasmi, amikor kedves hozzátartozója elmegy, ami mással is ne történne meg.
A friss halált, a gyász perceit megélni egyformán fájdalmas mindenkinek. Az, hogy a gyász meddig tart, az aszerint változó, kit mennyire érint meg. A lélek fájdalma nagyon nehezen gyógyuló seb. Sok, sok erő, és akarat kell ehhez a gyógyuláshoz.
Én azért vagyok itt, hogy ezekben a percekben, és utána is hosszú ideig segítsek mindazoknak, akiknek ilyen fájdalma van. Már most jelzem, hogy idén Karácsony 4 napos lesz+Szenteste.
Gyászolónak, és magányos embernek ez az ünnep, már nem az az ünnep, amikor még boldogan ünnepeltünk a karácsonyfa alatt.
Akinek gyásza van, aki magányos, akinek a lelke fáj, ezeken a napokon is keressen meg nyugodtan majd. Tavaly is tartottam karácsonyi ügyeletet, az idén is megteszem. Nem lehet az, hogy ezekben a napokban történjék valakivel valami baj, csak azért, mert nincs, akinek a fájdalmát elmondja. Nincs, aki segítő kezet nyújt felé.
Karácsony még kicsit odébb van.
Addig is kívánok sok erőt, és egészséget mindenkinek az élethez.
Gyászolóknak túlélni a gyász perceit.
Figyelem! A gyász kicsit lelassítja életünket. Aki mindennapi életét folytatva próbálja ezt a terhet viselni, az könnyen összeroppanhat a teher alatt.
Hagyjuk, hogy lelkünket átjárja ez a fájdalom. Ha úgy érezzük, sírjunk. Aztán lassan vissza kell térni a mindennapokhoz. 42-46 napnál tovább ne engedjük szívünket a gyásznak. Meg kell az alatt az idő alatt nyugodni, és hagyni békével távozni kedves szerettünk távozását.
Kívánok, minden élő, és eltávozott léleknek megnyugvást, és békét.
Szeretettel:

Nagymamámat pénteken temettük el. Nagyon szerettem, mintha az édesanyám lett volna. Kérdezem, hogyan lehet beletörödni az ö halálába? Hogy lehet nélküle tovább elképzelni az életet?

KÖSZÖNÖM MEGNYUGTATÓ VÁLASZÁT!!!
AKKOR CSAK NEM BOLONDULTAM MEG:)
APUKÁM JELENLÉTÉRŐL KÉRDEZTEM!!
KÖSZÖNETTEL: GITTA

t. szakértő!!
apukám 3 éve halt meg
Neki én voltam a mindene, s mióta meghalt nem érzem hiányát, nem tudom elhinni ,hogy ő nincs A temetése előtti napon sírtam utoljára, azóta nem tudok Mindig úgy érzem Ő mindig velem van
MINDIG VIGYÁZ RÁM MINT MINDIG TETTE!!!
olyan érzés mintha tudnám egyszer visszajön, most elutazott valahová:( Nem megyek ki a temetőbe sem, mert úgy érzem Ő máshol van!! miért érzem ezt?normális dolog ez?

Kedves Gizella!Elszeretném mondani neked a következőt? 2007 07 20 napján aBalatonban eltünt a barátom fia. Három nap mulva találták meg.Már anehezén tul van ,nehez tudomásul venni egy 28 éves egészséges,fiu halálát.Ami felett én nem igazán tudoknapirendre térni:Avizsgálat csak arra tejedki?? hogy avitorlás kellően fel volt-e szerelve.... de azon mindenki túl lépett, hogy az állitólag fürdőzni indulót. Ruhában , /ing , nadrág, magasszárú tornacipőben találták meg/ ruhájárol azonositották. Na ezzel nem foglalkotak ,amikor párom szóba hozta, Azt mondták fejődési rendellenesége miatt, haltmeg . megjegyzem sose volt beteg sőt katonais volt. Még tart anyomozás, tudom vissza nem tudják hozi de azt hiszem kicsit eggyütérzőbb viselkedést tapintatosabb magatartást várnánk el . köszönöm hogy meghallgatott ,jól esett hogy elmondhattam.

Kedves Gizus! Szeretném megköszönni azt a sok segítséget amit nyújtottál Nekem az elmúlt hetekben. Azt a fájdalmat elmondani nem lehet, amit akkor él át az ember, amikor olyan valakit veszít el örökre aki az ÉLETET jelentette. Hosszú még az út amíg talán elérem a belső nyugalmam de a bíztató szavak nélkül nem tudom itt lennék-e én is és írnám-e ezeket a sorokat. Köszönöm!

Tisztelt Szakértő! 25 évvel ezelőtt elváltam a férjemtől akkor a gyerekeink 2,és 5évesek voltak.Azóta nem látták az apjukat gyerektarást az államtól kaptam (nem folyamatosan),mert vagy ismeretlen helyen tartózkodott vagy nem volt miből fizetnie.Most kaptak a fiúk egy levelet hogy az apa meghalt,el is temették (köztemetése volt) és a költségeket nekik kellene fizetniük..Semmit nem örököltek, nem ismerték ,nem találkozta vele soha.Fizetniük kell-e ez a kérdésem? Újból elküldöm Önnek a levelet, mert a fiúk megint kaptak a hivataltól egy levelet és nem tudjuk mitévők legyünk.Sürgős válaszát várnám! Köszönöm!