Halláskárosodott gyerek bántó

Kisfiúnk négy és fél éves, másfél éves korától fülbetegségektől szenvedünk. Körülbelül ekkortól számítottan magatartásbeli problémák, agresszív megnyilvánulásai, dühkitörései vannak.

Három éves volt, amikor kivették az orrmanduláját, ekkor elmondták, hogy vele született fülkürtszűkülete van, majd Grometet kellett elhelyezni a fülecskéjébe, a visszatérő savó miatt, aztán ez kilökődött... a felgyógyulást követően Politzer ballonos átfúvás-kúrán vettünk részt, ami nem hozott megfelelő eredményt, jártunk orr-arcüreg átmosáson, leszíváson szintén kúraszerűen. A fülprobléma miatt hallásvesztése van, megkésett a beszédkészsége, akadályozott a kommunikálásban, mozgáskoordinációja is problémás.

Három éves kora óta jár logopédiára - együttműködő készsége kiemelkedő -, és szakember véleményének megfelelően, két hónapja elkezdtük a TSM tornát. A fül-orr-gégészeten azt mondják, mindaddig, amíg organikusan nem rendeződik a fülkürt, probléma lesz a hallásával, azonban ezen csak az idő tud segíteni... türelem-türelem-türelem. Igyekszünk, azonban az óvodából folyamatosan kapjuk a panaszt Rá, szinte minden nap adódik komolyabb atrocitás a kis társaival, hol karmol, hol harap, olykor durvábban is bántalmazza a gyerekeket, játékokat tör-zúz. A pedagógusai - úgy érezzük, azt látjuk - megfelelő szakértelemmel, elfogadóan, szeretettel viseltetnek iránta, szükség szerint próbálják oldani a kényesebb helyzeteket, abszolút segítik az integrációját, azt hiszem a legszerencsésebb szakembereket kaptuk, segítséget kértek a nevelési tanácsadótól.
Azonban múlt év novemberétől még megbeszélésre időpontot sem kaptunk tőlük, nemhogy vizsgálatra, így privát felkerestünk egy gyermekpszichológust, aki kivizsgálta gyermekünket. Összességében megerősített bennünket, szülőket, hogy minden a fülproblémára vezethető vissza, intenzív logopédia és mozgásfejlesztés szükséges, mielőbb keressük fel a Beszédvizsgáló Bizottságot. Úgy érzem, jó úton haladunk ahhoz, hogy segíthessük a Kincsünket.
Múlt év őszén megszületett a kistestvére, ez is nehezíti kicsit most a mindennapokat, hisz\' most már ketten vannak a figyelem középpontjában, mégis, nagyon jó testvére a kisöccsének, segédkezik a körülötte szükséges teendőkbe, gondoskodó, kedves Vele.
A férjemmel és a környezetünkkel nagyon sokat beszélgetünk kisfiúnk magatartásáról, hogyan lehetne segíteni, oldani meg nem értettségből adódó feszültségét, frusztrációját. Egész jól megtanultuk kezelni - óriási türelem szükséges és a szeretetünk folyamatos éreztetése -, mégis vannak helyzetek persze, amiket nehezítettek. Az elsődleges zavar bennünk, hogy miként kommunikáljuk le a problémánkat a többi szülővel? Eleinte, amikor az óvónők elmondták, hogy kinek milyen sérülést okozott (ujj-harapás, karmolás, pukli), mindig azt mondták, ez \"benti ügy\", nekik kell kezelniük, elmondják, hogy helytelen, amit tesz, kisfiúnk bocsánatot kér, és ezzel meg is oldódik a helyzet. Igen ám, viszont, amikor megyünk érte, nem egyszer az ovis társak a panaszaikkal fogadnak, hogy gyermekünk már megint ezt meg ezt csinálta... és nem egyszer persze jelen van több szülő is, ők is fültanúi a napi eseménynek. Egyrészt foggal-körömmel védeném csemetémet, és megosztanám mindenkivel, hogy nehezített helyzetben van, hogy a magatartás-zavar mögött mennyi és milyen stressz, feszültség áll, no de egy kiskölyöknek, akit épp megkarmolt...? Csak bocsánatot tudunk ismételten kérni tőle, belevonom persze a kisfiamat és biztatjuk a másikat, hogy másnap jobb napja lesz gyermekemnek - viszont ezt esetleg nem úgy éli meg a kisfiúnk, hogy ellene fordulunk, hogy a másikat, a sértettet vigasztaljuk? A szülők részéről nem egyszer látom a rosszallást, de tényleg az lenne a helyes, hogy mindenkinek elmondjam, nem ezt látja otthon, nem azért van mert nem neveljük, hanem súlyos problémái vannak a kommunikációjával, ez okoz frusztrációt, ami így jön ki belőle? Még számomra is nagyon nehéz elfogadni azt a tényt, hogy lassan három éve, hogy mondogatjuk, ne bántson, mert fájdalmat okoz - és nem a hallásvesztését, a problémás viselkedését, ami levezethető a drágámnál egyértelműen, hogy miből fakad -, tehát még én is nehezen teszem helyére magamban a dolgot, hogy hogy-hogy nem érti, hogy-hogy nem gondolkodik, mielőtt bánt, hogy az fáj... és fájni nem jó, nem helyes fájdalmat okozni. Ezerszer és ezerszer elmondtuk. Tudatosítjuk. A pszichológus azt mondja, ez egy meggondolatlan dolog, gyakorlatilag nem is tehet róla. Igyekszünk elfogadni ezt is, ugyanakkor lelkiismeretfurdalásunk is van, hogy ez nehezen megy. Kell egyáltalán kifelé kommunikálni a gondunkat? Mivel teszünk jót? Annyira szeretik a kisfiúnkat az ovistársak, mert ugyanakkor nem győz kompenzálni, figyelmes, segítőkész, jó humorú kis emberke. Szeretném, ha bízna bennünk, mégis jogos lehet, ha azt érzi, nem teljes az elfogadása a viselkedésének, hisz\' igen, a bántás nem helyes, de tényleg létezik, hogy nem is tudja, nem tudatos mindez? Egyszerűen ezt nem tudták még nekünk megfelelően levezetni, hogy is működhet ez Nála. Az ovis társak felé, a szülők felé lehet a bocsánatkérésen túl mit tenni? Annyira szeretjük a kisfiúnkat, igyekszünk mindent megtenni érte, segíteni Őt. Nagyon rossz látni azt, hogy azok a tündéri gyerekek elszenvedik a viselkedését, akik tényleg, annyira tudják szeretni mindennek ellenére... Viszont, meddig várható ez a tolerancia, mind részükről, mind a szülők részéről? Bár, ahogy fentebb említettem, már jó néhány rosszalló pillantásban volt részünk. Gondolkodtunk azon is, hogy szégyenérzetünk van-e vagy csak a rossz érzés, hogy nem tudják mi áll a háttérben és legszívesebben elmondanánk és elnézésért, türelemért, megértésért könyörögnénk...