Missed ab. Egy kifejezés amiről sosem olvasgat az ember csak úgy. Missed ab. Egy kifejezés amit akkor ott a terhes gondozáson a nőgyógyász kimond. Missed ab. Egy orvosi kifejezés, mely megváltoztatja egy leendő anya életét, és ami után már sosem olyan felhőtlen a babavárás mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Történt egyszer egy szép augusztusi nap hajnalán, hogy remegő kezekkel kicsomagoltam egy terhességi tesztet és azt rendje és módja szerint elvégeztem. Akkor ott csodát láttam. Két csík volt a tesztemen. Rohantam a férjemhez, hogy elújságoljam a hírt. Felhőtlenül boldogok voltunk, mert már pár hónapja nézegettük a negatív tesztcsíkok kiábrándító külsejét. (Aki sokat tesztelt már az tudja miről beszélek.)

Képtelen voltam a hírt magamba tartani. Értesítettem az összes rokont, az összes barátnőt és mindenkit aki fontos volt nekünk. Hamarosan eljutottam egy nőgyógyászhoz is, aki mindent rendben talált. Tényleg ott volt Ő, akit nagyon vártunk és ott dobogott a kis szívecskéje. Az érzés leírhatatlan és mámorító. A 9. héten újabb mozizásra voltam hivatalos. Ismét csodálatos volt látni, hiszen már „hatalmasra” nőtt az előző látogatás óta. Teljesen hatalmába kerített a tudat, hogy anya leszek. Szinte éreztem, hogy napról napra nő a pocakom (persze csak a képzeletemben) és jó nő módjára már meg is kezdtem a kismamaruhák vásárlását, hogy időbe fel legyek szerelve mindennel amire szükségem lehet. A 11. hét környékén a munkahelyemen se tudtam magamban tartani a hírt, mert a fellegekben jártam. Fürödtem a boldogságban, a gratulációkban. Már a neveket is nézegetni kezdtem. Aztán elérkezett a 12. (nekem 13.)heti ultrahang, ahol azt a bizonyos Down-kórt szűrik. Rettentő sokat kellett várnunk a rendelőbe, de rendkívül boldogok voltunk. Aztán egyszer csak mi következtünk.

És ezennel elindult a nem várt események sora.

Felfeküdtem a vizsgálóra és rámeredtem a monitorra. A férjem állt mellettem és szorította a kezem. Sikerült megpillantani a babánkat. De ott  akkor hirtelen összeszorult a szívem, mert láttam, hogy nem mozdul. És csak néztem és néztem, de nem láttam a dobogó szívecskét. Ezzel egy időben egy nagyon távoli hangot hallottam ami azt mondogatta, hogy „Sajnos nem azt látjuk a képernyőn amit ilyenkor kellene.” Éreztem ahogy a kezemet egyre szorosabban tartja egy másik kéz. Újabb távoli hang „Missed abortion”. A szorítás elgyengült. Ránéztem a férjemre és láttam, hogy forognak a fogaskerekei és érzi ő is, hogy nagy baj van. Aztán újabb hang „Pénteken vagy hétfőn szeretné a műtétet?”. Azt sem tudtam hol vagyok. Csak gépiesen válaszoltam, hogy péntek. Aztán újabb hang „Sajnálom.” Ezután robotként felálltam, felöltöztem, majd leültünk az orvos elé, aki valamit még irkált, és közölte, hogy hol és mikor vár másnap. Megköszöntük a vizsgálatot és elindultunk haza. A rendelő ajtajáig bírtuk. Ott egymás karjába borultunk és mindketten sírtunk. Akkor esett le, hogy a mi kicsi babánk elhagyott minket. Rettenetesen összetörtem. Hatalmasat zuhantam. Azt se tudtam, hogy mi az ami történik velem. Mi az, hogy műtét? Mi az, hogy nem lesz kisbabánk? Mi az, hogy ez velem történik? És jött a miértek sora. És a telefonálásoké. Mindenkinek elmondani a rémisztő hírt, majd hallgatni a sajnálkozó válaszokat. És aztán egy éjszaka, amit végig sírtam. Aztán egy másnap, amikor végérvényesen elvették tőlem azt ami már az enyém volt. A babánkat. A mi kis angyalkánkat.

Ezt követte a lelki megrázkódtatás. Borzalmas volt látni mindent ami a babához  kapcsolódott, borzalmas volt rá gondolni, hogy mi lett volna ha…

De egyszer ebből is, mint mindenből –ha akar-feláll az ember. Nekem sikerült, de ez már egy másik történet. Elöljáróban csak annyit, hogy végül kaptunk egy új angyalkát, de Ő a Földön jár.