Marcsi néni története.

Karácsonykor arra gondolok: jobb lenne már az angyalok között lenni

83 éves vagyok. Nem tudom, minek köszönhetem, hogy a Jóisten ilyen hosszú életet adott nekem. Pedig milyen sokszor gondolok arra karácsonykor, hogy jobb lenne már az angyalok között lenni!

Mióta kitört a járvány, azóta nem hagytam el a lakásomat. Először azért maradtam otthon, amiért mindenki, mert karantén volt, mert vigyázni kellett. A lányom egy héten egyszer bevásárolt. Odaadtam neki az összes nyugdíjamat, és ő mindent megvett, ami kellett. De még a kabátját se vette le, csak letette a szatyrokat és már csak a hátát láttam. Mindig azt mondta, hogy: - Sietek anyu, nagyon sok a munka!

Hát igen, az én kis Ágikám sokra vitte. Magas beosztásban dolgozik a nagykövetségen, három nyelven beszél perfekt. De néha azt kívánom, bárcsak ne taníttattam volna annyit, akkor talán több ideje lenne rám!

Három éves lesz az unokám, de még csak egyszer láttam

A csípőm annyira fáj, hogy még a lakásban is csak járókerettel tudok közlekedni. A karantén alatt sokat romlott. Csípőprotézisre lenne szükségem, de a járvány miatt elhalasztották. Aztán megint és megint, végül én döntöttem úgy, hogy akkor ez már így marad. És így lettem a magam rabja a lakásomban.

Sokat nézelődök az ablakban. Egy játszótérre néz a nappalim ablaka. Sok kis gyerek rohangál meg biciklizik lent a focipályán. Ilyenkor mindig a kisunokáimra gondolok. Nem mindig tudom megállni, hogy ne sírjak. Nagyon hiányoznak.

Gerd Altmann képe a Pixabay-en

A nagy már 20 éves, igazi kamasz, visszabeszél az anyjának. Sosem látogat meg. A múltkor megkértem, hogy jöjjön fel kicserélni a távkapcsolóban az elemet, azt meg is csinálta, de nem ült le még egy sütire sem, pedig direkt a kedvencét sütöttem, és még egy kis pénzt is adtam neki, hogy vegyen magának valamit, amit szeretne. A kisunokám hároméves lesz januárban. Őt egyszer hozták el megmutatni, még pár hónapos korában. Azt azért mindig megkérdezem, hogy mekkora a mérete, és folyton csak kötök neki, mindenféle kisruhát. A lányom veszi a fonalat, és amikor egy héten egyszer hozza, amit vásárolt, elviszi a ruhákat. Mindig ígéri, hogy elhozza a kislányt. De lehet, hogy úgy halok meg, hogy már nem fogom őt látni.

Nekem nincs okostelefonom, nem is tudnám már megtanulni használni. A vezetékesen azért sokat beszélek, bele is őrülnék, ha nem beszélgetnék senkivel. De nem a családommal, csak a Bözsikével a másodikról. Régen sokat jártunk együtt a piacra, de én már oda sem tudok menni. Örülök, ha az egyik szobából átvonszolom magamat a másikba.

A tv és az emlékeim segítenek túlélni a karácsonyt

Olyan szép karácsonyaink voltak. De ha arra gondolok, milyen szép család voltunk és mennyire szerettük egymást, csak még jobban megfájdul a szívem. A férjem, az én Lajoskám már 10 éve hagyott itt minket. Azóta telnek magányosan a karácsonyaim.

Sabine van Erp képe a Pixabay-en

Amikor még tudtam menni, lementem a karácsonyi vásárba, néztem a sok embert magam körül, és olyankor nem éreztem magam annyira egyedül. Láttam a boldog arcokat, az aranyos gyerekeket és még karácsonyi ajándékot is vettem az unokáimnak. Postán adtam fel, mert sosem jöttek át. De felhívni azért felhívtak, és megköszönték szépen.

Most meg már csak pénzt küldök nekik. Azt sem tudom, hogy minek örülnének. Lehet, hogy a sok ruhát is feleslegesen kötöm a kisunokámnak, mert rá se adják. De valamivel muszáj elfoglalnom magam.

Nem merem megkérni a lányomat, hogy vigyen le sétálni. Tudom, hogy teher vagyok neki. Pedig olyan jó lenne emberek között lenni. Sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy képzelődöm, megijedek a lakásban valamitől, ami nincs is ott.

A lányom felajánlotta, hogy költözzek otthonba, kifizeti. De én itt szeretnék meghalni. Ideköt minden. Nem is értem, miért élek még. Ez így nem élet. Jobb lenne már az angyalok között lenni.

Indexkép: Depositphotos.com