Megvallom őszintén, gyenge jellem lévén azonnal elköltöttem a többletpénzt: meghívtam négylábú élettársamat a barátnőjével együtt egy pizzára, és eldorbézoltuk az összeget, igaz, pár fityinggel még nekem kellett kipótolni ahhoz, hogy fussa a számlára. Egy biztos: az ebek rettentően örültek neki.

Amióta az eszemet tudom, azóta a mi korosztályunk volt a gesztenye kikaparásra kinevezve. Természetesen, mi boldogan tettük a dolgunkat a szebb jövő és a boldog nyugdíjas évek reményében. Azonban rendszerváltás ide vagy oda, legfeljebb csak az ígéretek változtak, mert ígérni választás előtt mindenki tud, utána meg krónikus feledékenységben szenved az éppen uralomra kerülő brigád - hovatartozás nélkül. Elsősorban azt felejtik el, hogyha nem lettek volna nagyszüleik, szüleik, akik egy életet végigdolgoztak, taníttatván csemetéiket, akkor jelenleg minden bizonnyal nem bársonyszék párnázná ki a hátsójukat, és nem az lenne a legnagyobb problémájuk, hogy ki milyen mélyen tud belenyúlni a mézesbödönbe.

Természetesen a végszámla javát a nép, az istenadta nép fizeti meg mindenféle csalafinta megvonások révén (az egész gyanúsan hasonlít a kollektív büntetésre), igaz, hogy a feltörekvő titánok nem is ismerhetik, mert valószínűleg történelemkönyvükből pont azok az oldalak hiányoztak.

A médiában szereplő adatok szerint sikerült alaposan a gyalogbéka feneke alá kerülni gazdaságilag. (Persze, hozzánk nem gyűrűzik be a gazdasági válság, régi jó szokás szerint Hegyeshalomnál visszafordul, mint annyi más, mint például az influenza.) Ám amíg a fiataloknak esetleg még van lehetőségük szakma- vagy életmód változtatással átvészelni ezeket a nehéz időket, a kisnyugdíjasok sokszor éh- (vagy fagy-) halálra vannak ítélve. Az egyre növekvő árakat nem követi a nyugdíjuk. Egy élet becsületes munkája után kiszorulnak az utcára, és onnan egyenes út vezet valamelyik kedvük szerinti temetőbe.

Általában aki idős, az sajnos beteg is. A kevéske nyugdíj természetesen a hivatalosan megállapított létminimum alatt van, ebből kell fizetni a rezsit, a gyógyszereket, melyek a „közgyógyellátás” ellenére is hatalmas összeget emésztenek fel (cca. 25.ezer forint/hó saját tapasztalat szerint), de én még örülhetek, mert múltkor a patikában egyetlen dobozra mondtak ennyit valakinek.

Tehát, ha már nem tud az ember többet húzni a nadrágszíjon, mindenki ott és úgy próbál spórolni, ahogy tud, én például síruhában közlekedem otthon, mert ha a havasokban jó volt, akkor megteszi Budapesten, a VIII. kerületben is. Csak akkor van gond, ha szaladni kell, mert elég nehéz kihámozni magát az embernek ebből az ancúgból.

Akinek meg se síruhája, se tüzelője, az vígan megfagy otthon a házában (ahogy erre idén is volt már sajnos több példa, s még nincs vége a télnek!). Most, amikor mindenki az adó 1%-a után ácsingózik, nemigen láttam olyan felhívást, hogy a nyugdíjasok megmentéséért gyűjtene valami nonprofit szervezet.

Természetesen, van jószívű, általában karitatív szervezet, de segítségük csak csepp a tengerben. Esetleg - hiszem én, gyarló lélek - egy megfelelő kormányprogrammal lehetne segíteni a rászorulókat, pl. munkalehetőséget adni annak, aki még bírja: napi pár órában dolgozhatnának, ezzel is csökkenteni lehetne a segélyre várakozók számát. De talán nem is ez lenne a lényeg, hanem az, hogy visszaadnák az embernek az önbizalmát, hogy lám, még őrá is szükség van, valamit még ő  is tud tenni, amiért megbecsülik a többiek.

No de ez valószínűleg csak ábránd marad.
Éjjel álmomban dolgozom, és önök el sem hiszik, hogy milyen jólesik.

Budapest. 2011.02.01