Végre vége a munkaidőnek! Iszonyú lassan telt el ez a mai nap, szinte örökkévalóságnak tűnik. Villámgyorsan összepakolok, arcomon átszellemült és boldog mosoly.

Ma végre találkozom Vele! Ó, mióta várok már erre, mennyi unalmas és értelmetlen nap van a hátam mögött! De ma végre az enyém lesz, csak az enyém, egy teljes estén és éjszakán át! Ahogy rágondolok, édes érzés nyilall a szívembe, gyomromba, végigcikázik az egész testemen. Megérte kivárni ezeket a nehéz heteket, melyek most lényegtelenné zsugorodnak a mai, boldog nap fényében. Megérte, még akkor is, ha tudom, hogy az éjszaka gyorsan elmúlik, és holnaptól megint kényszerű várakozás napjai, esetleg hetei kezdődnek. De türelmesnek kell lennem, örülnöm kell ezeknek a lopott óráknak, és semmiképpen nem mutatnom, mennyire fájó a hiánya a várakozás idején. Nem támaszthatok elvárásokat, nincsenek jogaim. Státuszom: szerető.

Kilépek a kapun, és szinte mellbe vág a lágy, édes, fűszeres illatú tavaszi levegő, a madárcsicsergés még az autók zaját is elnyomja. De az is lehet, hogy ezek a madarak, melyeket hallok, egyenesen a szívemből szólalnak meg. Szinte repülök hazafelé, és közben gondolatban ellenőrzök mindent. A lakás ragyog, az ínycsiklandozó vacsora kellékei hiánytalanul várnak rám. Minden tökéletes lesz!

Belépek az ajtón, és egyből kinyitom az erkélyajtót, hogy ez a bódító levegő eláraszthassa az egész lakást, és lehetőleg beszívódjon a bútorokba, falakba. Elindítom kedvenc CD-met, és hozzákezdek a vacsorához. 16.30. van.

Két órával később dúdolgatva vonulok a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam. Illatos tusfürdővel fürdök, bőrömet finom testápolóval teszem még selymesebbé. Szépítkezem, a lehető legtöbbet hozom ki magamból, hogy kívánatos, és ellenállhatatlan legyek. A legújabb szexis fehérneműmet veszem fel, fölé szaténruha-, és köntös kerül. A parfümről sem feledkezem meg. A szobát már előzőleg berendeztem: a nyitott franciaágyon szaténtakaró, a vele harmonizáló, szintén szatén függönyök félig leeresztve és művészien elrendezve úgy, hogy a szobának kissé sejtelmes, és csábító hangulata legyen. Több illatgyertya, és egy füstölő is várakozik, hogy egy gyufalánggal életre keltsem őket. A vacsora kész, a bor behűtve. Még negyedóra, és itt lesz!

20 óra. Ülök egy bársonyfotelben a szobában. Már besötétedett, de nem gyújtok lámpát. Bár teljesen egyedül vagyok, mégis úgy érzem, ha világos volna, valaki előtt szégyellném az arcomon csendes patakként lefolyó könnycseppeket. Az agyam, mint valami lejárt gramofonlemez, egyre csak azt a pár szavas párbeszédet ismételgeti, ami alig 20 perce hangzott el telefonon. " Te vagy az? Ne haragudj, nem tudok menni ma, beállítottak az anyósomék, nem hagyhatom magára a feleségemet. Sajnálom!" "Persze, persze- hallom a saját, meglepően könnyed hangomat, pedig úgy érzem, mintha valaki a torkomat szorongatná - nincs semmi baj, igazad van, nem hagyhatod magára!" " Majd legközelebb...!" "Igen, majd legközelebb..."

Majd...majd...legközelebb...legközelebb... mindig ezek az unalomig ismert és gyűlöletessé vált szavak! Mindig a várakozás, a remény, melyet akár egyelen szó is semmivé tehet akár egy másodperc alatt! Mindig ez a hullámzó lelkiállapot, a legnagyobb érzelmi magasságból a legsötétebb mélységbe zuhanás! Amit jókedvűen, kedvesen és könnyedén tűrnöm kell, és még csak el sem sírhatom a bánatomat! Pedig csak szerelmes vagyok egy férfibe, mindent meg akarok neki adni, amire csak szüksége lehet, de nem tehetem, mert a társadalom szemében már megadatott neki az a személy, akinek ehhez joga van! Milyen is a társadalom... engem, a szeretőt erkölcstelennek, sőt egyenesen bajt, rontást hozó boszorkánynak kiált ki, aki szétdúlja egy család életét, pedig én csak szeretek valakit, szívem minden szeretetével, és boldoggá akarom tenni, ahogy magamat is... de mégis bűnös vagyok Isten, és a társadalom előtt ... könnyelmű életet élő, akinek csak az a dolga, hogy gyönyörű legyen, és akinek csak a kellemes dolgok járnak a férfiból, de mással nem kell foglalkoznia, a gondokkal, a bajokkal...de hiszen én szeretnék azokkal is törődni! Szeretném ápolni, mikor beteg, szeretnék gondoskodni róla, szeretnék gyermekeket szülni neki, a lehető legkényelmesebbé tenni az életét, osztozni a gondjaiban, levenni a válláról a terheket... de nem tehetem...nem tehetem....nem szerethetem, mert azzal bűnt követek el!  Pedig egy kapcsolatot sosem a harmadik tesz tönkre, egy igazán jól működő kapcsolatba nem tud beleszólni harmadik személy. Ahol megjelenik, ott már eleve nem stimmel valami... mégis minket, szeretőket tart a társadalom a legbűnösebbnek, pedig a mi sorsunk a legsanyarúbb! Egyszerre vagyunk egyedüállók, és tartozunk valakihez, van néhány röpke boldog óránk, de egyedül vagyunk az ünnepeken,  nem vállalhatjuk fel a kedvesünket a nyilvánosság előtt, csak a bújkálás, titkolózás marad, csupa nem tiszta dolog. Nem lehetnek elvárásaink, nincs jogunk semmihez...

Szétmorzsolgatom az egyik illatgyertyát, ami a kezem ügyébe akad. Pedig nem vagyok dühös sem Rá, sem a feleségére, senkire, legfeljebb a Sorsra, amelyik ilyen buta és szerencsétlen helyetbe hozott. Miért nem vagyok olyan szerencsés, hogy egyszerűen és természetesen megismerkedjek valakivel, akivel egymásba szeretünk, és akit felvállahatok, és teljes jogokkal részt vehetek az életében? Miért lettem szerelmes ilyen nagyon éppen egy nős férfiba? Úgy érzem, mintha béklyók súlya alatt vergődnék, és túl gyenge vagyok, hogy kiszabadulhassak... csak forrón vágyakozom, kételyek közt vergődök, de örökké reménykedem.  

Státuszom: szerető...