Nőnek lenni jó. Leszámítva, hogy nem lehetsz elég sovány és elég fiatal. Hogy körülbelül 80 százalékát keresed annak, amit a tehetségtelen, buta és arrogáns férfikollégád ugyanebben a beosztásban. Hogy az álompasihoz kaptál ajándékba szerető mamát ( gyengébbek kedvéért: azt az anyatigrist, akitől az egyetlen kicsi fiát galádul elraboltad ). Hogy este holt fáradtan 217 poharat kell elmosogatnod, és reggel persze senkinek sincs egy tiszta rongya sem. Hogy amikor beballagsz az autókereskedőhöz, hogy álmaid autóját megvedd, az lenézően csak annyit mond: „ Majd ha vissza tetszik jönni a kedves férjével, ki is próbálhatják.”

Mégis szeretek nőnek lenni. Mégis ízig – vérig abból vagyok. És hogy mért szeretek?

Valakinek, aki fontos nekem, tegnap azt mondtam, jobb, ha ma nem találkozunk, mert szakadt vagyok, kialvatlan, karikás a szemem, egyszóval nem vagyok szép. Erre ő azt felelte, ezt el sem tudja képzelni…

A kislányom lerajzolt a múltkor, a képen körülöttünk a barátai, és azok szülei. Mindenki nagyon helyes volt a rajzon, de bizisten én voltam a legvékonyabb rajta, és nekem csillogott a legszebben a szemem.

Utálatos rokonom, aki mindig mindenbe beleköt, kényszeredetten elismerte, hogy jobb húslevest tudok, mint az anyukája.

A szomszéd néni pedig elharapta a közeledtemre a „Bezzeg ezek a mai fiatal karrierista tyúkok” – kezdetű, mindenkinek előadott rigmusát.

Hát most akkor ne szeressek nőnek lenni??