A község vezetője - a településhez hasonlóan -, kicsi volt, alacsony termetű, vézna emberke, de külső adottságait ellensúlyozván nagy szívvel rendelkezett, ami folyton jó cselekedetekre sarkallta.

Sok nélkülözéssel teli esztendő és sovány karácsony után, úgy gondolta, meghirdeti a faluban a „szegények karácsonyát”, vagyis hogy ez egyszer a kevéssé tehetős embereknek is jusson az ünnepek alatt a jóból.

Egyenként kereste fel a faluban élő, módosabb gazdákat, és a szeretet ünnepére hivatkozva kérte őket, adakozzanak a szegények javára, hogy abban az évben végre mindenki kaphasson ajándékot.

A település főterén felállították a kecskelábú nagy faasztalt, és mindenki odajárulhatott a maga adományával.

Jöttek subában, bundában a jómódú gazdafeleségek, némelyik az urát is elhozta, és széles mosollyal az arcukon, kevélyen rakták le fényes papírba burkolt ajándékaikat.

Azután sorban odajárultak az asztalhoz a szegények, akik többségének ugyan rendes szakmája is volt, de hát hogyan is gazdagodhattak volna meg, ha a megrendelőik is mind szegény emberek voltak? Azért mindegyikük választott magának egy pakkot.

Odahaza a szabó a csomagból egy kabátot bontott ki, aminek szakadt volt a bélése, és több gombja hiányzott.

A cipész elkopott sarkú kiscsizmát talált a maga ajándékában.

A kelmefestő nagylánya egy festékkel összekent fejkendőt húzott elő a díszes papírból.

Az asztalos elé törött lábú, virágokkal kipingált kis sámli pottyant ki az ajándék dobozából. Majdhogynem eltörte a lábujját, mert bizony a sámli egyenesen ráesett. Leginkább a szent karácsonyra tekintettel szívta vissza a kacskaringós mondást, ami a fájdalom miatt igencsak kikívánkozott belőle.

A fazekas ajándékcsomagja csorba bögrét rejtett, a pék felesége pedig úgy találta, akár szöget is verhetne a falba az ajándékként kapott száraz bejglivel.

Hamar kiderült, az ajándékokat nem színtiszta jó szándékból adták a gazdagok. Ürügyet kerestek, illetve alkalmat találtak arra, hogy megszabadulhassanak a háztartásukban feleslegessé, hasznavehetetlenné vált holmiktól.

Karácsony első napján, csodák-csodájára, újabb meglepetéscsomagok sorjáztak a falu főterére kiállított nagyasztalon.

A csomagokon kis cetlik mutatták, az ajándékozó kinek szánta a tartalmát.

Az a gazda, aki a szakadt bélésű, gomboktól megfosztott kabátot adományozta, megtalálta a csomagban a saját kabátját, szépen megvarrott béléssel, felgombozva. A ruhadarab jobban nézett ki, mint valaha.

A cipész a megsarkalt kiscsizmát tette vissza a pakkba, eredeti tulajdonosának címezve.

A kelmefestő csodaszép mintákkal díszítette a nagykendőt, amin senki észre nem vette volna, hogy nem az volt az újdonatúj kinézete.

Az asztalos a megjavított kis sámlit csomagolta be ajándékként, a fazekas pedig olyan gyönyörűségesen kipótolta a csorba bögre szélét, hogy azt hihette az ember, egyenesen az égetőkemencéből jött a mutatós edényke.

A pék kívánatosan puha bélű, fényes kérgű, ínycsiklandó bejglit sütött, azt adta cserébe a száraz süteményért.

A gazdák a kapott ajándékok láttán elszégyellték magukat, hiszen egyértelművé vált, hogy csak a hasznavehetetlen, selejtes holmijaiktól akartak megszabadulni, nem állt szándékukban igazán jót tenni.

Karácsony másnapján újabb csoda esett meg. A kecskelábú nagyasztal eltűnt a főtérről. A helyén egy tartóba állított, szálas fenyőóriás ágaskodott, rajta csillogó díszek, és sok-sok finom szaloncukor, az apró gyerekek örömére. A tér sarkában pedig bundában, kesztyűben, sátorponyva alól gazdánék osztották nagykanállal a finom töltött káposztát. A meleg ételhez nemcsak puha kenyér, de egy-egy kupa bor is járt, a gyerekeknek pedig nagy szelet a rőfös kalácsból.

A történtekből mindenki tanult. Egy településen, békében éltek egymás mellett, hát miért ne ajándékozták volna meg egymást, ki-ki azzal, amit adni tudott, kérés nélkül is?!

Azontúl - egy évben egyszer, karácsonykor -, ezen a településen a szegény ember a keze munkáját adta ajándékba, a gazdag pedig pénzért vett, de semmiképpen nem levetett holmikkal szerzett örömöt a többi falubélinek…

Fotó: Gellinger / pixabay

betöltés...