„Volt a világon egy király, annak volt egy Jancsi nevű kanásza. Észrevette egy reggelen ő is és a király is, hogy a kastély előtt egy égig érő almafa nőtt. De az olyan fa volt: reggel virágzott, délben már almája volt, éjfélre megérett, de el is lopták róla.

Kihirdette a király az országban: hogyha valaki neki arról a fáról hoz egy almát, annak adja a lányát és a fele királyságát – halála után az egészet. Mert ő már több mint hét éve beteg, és azt jósolta neki egy öregasszony, hogyha ez az almafa kinő az ablaka alatt, és ő ennek a gyümölcséből eszik, akkor rögtön meggyógyul.

Kihirdette tehát az országban, az országa minden tájában, hogy legyen bárki, szegény vagy gazdag, ha báró, ha gróf, ha ezt megszerzi, azé lesz a királylány.
A magyar népköltészet legszebbnek tartott, legtöbbször kiadott alkotásai közé tartoznak a mesék, mint más népeknél hasonló fontossággal például a hősi ének, a monda. Azt, hogy a legismertebb magyar népköltési műfaj a népmese, bizonyítja, hogy mára legalább 50000 változatot gyűjtöttek össze. A legkedveltebb műfajai közé tartozik a varázsmese, a novellamesék, tréfás, vallási mesék. De gyakran megjelenik az igazságmese típusa is, mivel a közösségekben az igazságnak kialakult erkölcsi követelménye van, és ennek érvényesítése, az igazságszolgáltatás messzemenően fontos. Következményként az emberek sokat foglalkoznak az igazság kérdésével és a gyermeknevelésben is nagy gondot fordítanak erre. Így konzekvens, hogy a népmesékben is szép számmal jelenik meg e téma. Mivel a mese elsősorban gyerekeknek szól, egyrészt tanítani kívánnak vele, másrészt a felnőttek saját tapasztalataikat, éréseiket, saját és a kor problémáit, frusztrációikat viszik bele a világba, ezért a gyerekek nyelvén kell, hogy szóljanak."   Illyés Gyula: Az égigérő fa (részlet)

Magyarországon a 18. századtól kutatják a népmeséket: Erdélyi Sándor, Ipolyi Arnold, Arany János, Berze Nagy János, Kovács Ágnes eredményeit emelhetjük ki. Rávezetnek minket arra, hogy a népköltészet egyetemes problémákat és válaszokat fogalmaz meg, és minden nép ezekre a kérdésekre sajátos válaszokat ad a meséiben. Épp ettől izgalmasak és mások az egyes népek meséi.

Természetesen nem mindig azt jelentette a mese, mint ma, de azt leszögezhetjük, hogy a mesékben mindig is voltak csodás elemek, amelyek elbűvölték a gyermeki lelket. A mese nem egyeztethető össze a valósággal, ebből adódik mesei jellege.

A népmese egy kommunikatív csatorna, ahol a csodás elemek jelentik a kódot, a hallgatóság pedig megfejti, dekódolja azokat. De a népmesék szájról szájra terjedtek, így a mese mindig újjászületett, soha nem jelentette ugyanazt, mégha a mondanivalója ugyanaz volt is, a hallgatóság és az előadó változásával, a mese is változott. A népmese az élőbeszéd művészete. A népmese egy kincs, amelyet tovább kell adnunk gyermekeinknek, hogy ők is részesüljenek a csodából, hogy a mesemondás rituáléjával ők is részesei lehessenek a társadalomnak.

„Őseinktől kincsekkel teli tarisznyát kaptunk örökségbe, de mintha egyre gyakrabban tétlenül néznénk ennek háttérbe szorulását, elfelejtését. Vegyük birtokba, ismerjük meg, fényesítsük újra és adjuk tovább az eleinktők kapott, élethosszig érvényes, értékes, unokáink számára is feltétlenül megőrzendő, mesebeli kincseket!” 
(Részlet a Magyar Olvasástársaság 2005-ös felhívásából)