Manapság a gyermeknevelés fogalma új értelmet nyert. Nem csak maga a nevelés, de a világ is megváltozott. Kőfalak közé zárva élünk, szinte még szomszédainkkal sem tartjuk kapcsolatot. Távoli rokonainkat szinte csak névről ismerjük, reggeltől estig dolgozunk a megélhetésért, s bár gyermekeink jólétét finanszírozzuk, elfelejtünk egy fontos dolgot- a nevelés nem megfizethető.
 
Hiperaktív vagy elhanyagolt gyermek?
 
Egyre több újságcikkben olvashatunk arról, hogy a gyermekek nagy része hiperaktív és kezelhetetlen. A társadalom pedig a hiperaktivitást kezelendő kórnak tekinti, s a gyermekeket inkább nyugtatóra szoktatja, mintsem felismerné, hogy a probléma valójában a megváltozott társadalomban rejlik. A felállás megváltozott, ma már nem a nő a családanya, s a férfi a családfenntartó. Nem egy családban fordított szerep alakul ki, mellyel a természet törvényeit hágjuk át.
 
Modern világunkban mindenki úgy véli, bármit megtehet. Nem értjük miért lenne fontos, hogy az édesanya maradjon otthon gyermekével, nem pedig az apa. Nem értjük miért tesz a gyermek rossz fát a tűzre, miért nem érti meg, hogy szüleinek dolgoznia kell. Pedig a válasz egyszerű. Gondoljunk vissza saját gyermekkorunkra, s képzeljük el, milyen lett volna szülők nélkül nevelkedni. Képzeljük el mit érezhet a gyermek, amikor szüleinek nem jut ideje rá. A konklúzió pedig egyszerű; egy gyermek nem tud felnőtt fejjel gondolkodni, ezért ne is várjuk, hogy megértse milyen kötelezettségekkel jár a felnőttkor.
 
Néhány évtizeddel ezelőtt a szülők nem is gondoltak arra, hogy létezik hiperaktív gyermek. Nem szóltak rá fiukra, hogy ne koszolja össze ruháját. Nem kényszerítették négy fal közé csak azért, hogy ne koszolja össze magát, vagy hogy jobban szemmel tarthassák. Mielőtt gyógyszerekkel próbálnánk kezelni gyermekeink viselkedészavarait, gondoljuk végig, milyen példát lát. Ha szüleinek nincs egy perc nyugta, a gyermek sem lesz képes nyugodtan viselkedni.
 
Az önállóság hiánya
 
Olykor egy fárasztó munkanap után végig sem gondoljuk, hogyan bánunk gyermekünkkel. Bár kevésbé tapasztalt mint egy felnőtt, mégsem érdemli meg, hogy magyarázat nélkül parancsokat osztogassunk. Itt megint csak érdemes visszagondolni saját gyermekkorunkra; vajon azért raktunk rendet a szobánkban mert ránk parancsoltak, vagy azért, mert szüleink példáját követtük?
 
Ritkán hagyunk elég mozgásteret gyermekeinknek. Nem mászhatnak fára, mert a szülő legnagyobb félelme, hogy letörik egy ág, és leesik a kicsi. Nem simogathat kutyát, mert lehet, hogy megharaphatja. Ehelyett beiratjuk számtalan tanfolyamra ahol felnőtt vigyáz rá, s lehet, hogy kedve sincs hozzá, de legalább magunkat megnyugtatjuk a gondolattal, hogy nem eshet baja.
 
A túlzott óvás, és az, ha magyarázat helyett egyszerűen utasítjuk gyermekünket, hosszú távon nem jó megoldás. Felnőttként nagyobb hasznát veszi az önállóságnak, melyre csak mi, szülők taníthatjuk meg. Engedjük, hogy az őt érinti kérdésekben ő is hozzászólhasson a döntéshez. Ne tiltsuk el természetes dolgoktól saját félelmeink miatt.
 
Neveljük, mert szeretjük
 
Nem szabad csupán kötelességtudatból, teljesen racionálisan, szabályokhoz kötötten nevelni gyermekeinket. Bár megélhetésüket még nem tudják biztosítani, önálló lények, akiknek egyedül is meg kell állni helyüket az életben. Neveljük őket szeretettel, példamutatással. Ne parancsszavakkal, inkább kéréssel és magyarázattal érjük el, hogy kötelességeiket végrehajtsák.
 
Nem egyszer túlzásokba esünk és nem találjuk a középutat. Ugyan a gyermek érdekeit nézzük, de nem szabad elfelejteni, hogy a túlzott szigor legalább olyan káros mint az, ha szabad útra engedjük gyermekeinket.

Kép: www.foter.com