Hogy reagálnánk, mi anyák, ha fiunk/lányunk ezzel a rettegett mondattal állna elénk? Ha igaz lenne, vajon elénk merne állni a gyerek ezzel a mondattal? Elénk kellene-e állnia a gyereknek ezzel a mondattal?

Nagyon sok és sokféleképp fogalmazott kérdést írhatnák még... de a lényege ugyanaz. Mi van, ha meleg, vagyis szexuálisan a saját neme felé vonzódik szemünk fénye?
Tegyünk szívünkre a kezünket: egyikünk se repesne az örömtől! Mert a MI gyerekünk nem lehet "olyan"! Ez a leggyakoribb oka a "nemelfogadásnak".

Miért irtózunk annyira a melegektől? Lehet felhozni ókori példát /Sappho, leszbikus költőnő, görög/, lehet újkori híres művészeket /Oscar Wilde író, angol, Elton John, zenész, angol /, akik nyíltan válalták másságukat. De az átlagember legjobb esetben is közönnyel fordul el, de többnyire megvetéssel, elutasítással reagál a témára.

Ma a tudomány állása szerint már a gének meghatározzák, hogy van-e valakinek hajlama a homoszexualitásra. A pszichológusok kutatásai szerint, mint oly sok másé, ennek a gyökerei is kisgyermekkorban és kamaszkorban keresendők.

Igazi válasz nincs. Mint ahogy arra sincs, miért viseljük olyan türelmetlenül őket. Persze, hivatkozhatunk az immár kétévezredes keresztény tanításra, ami "szodómiának", az egyik legfertelmesebb bűnnek bélyegzi a homoszexualitást. Egy amerikai presbiteriánus  /egyházférfi/ így fogalmazta meg: "Azért félnek a melegektől és a leszbikusoktól, mert az azonos neműek közötti erotikus szenvedély élesen szemben áll a férfi domainanciáját és a nő alávetettségét szentesítő társadalmi mintákkal." És ebben van igazság.

Hivatkozhatunk "igazi" férfi avagy női mivoltunkra, mert hiszen a saját neméhez vonzódó nő vagy férfi nem tekinthető igazán nőnek avagy férfinak. És ebben is van igazság.

Ma már egyre többet hallunk róluk. Tüntetések, gyűlések, karneválok, melegtalálkozók, és újabban házasságkötések. Hangosak, követelőzők. Ez is igaz.

DE! A többségük él csendesen, és ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint bárki más: munka, megélhetés, társkapcsolat. Ugyanúgy szeretnek és elveszítenek, mint mi. Csak ezt titkolniuk kell. Ha nyugodtan akarnak élni, nem dicsekszenek másságukkal. Ha toleráns környezetben élnek, akkor sem hivalkodnak ezzel, ha ellenséges a közeg, végképp nem. Mert az általános felfogásba az is belefér sajnos, hogy a homoszexuális ember szinte biztosan bűnöző.

Pedig az biztos, hogy a lányunkat nem egy homoszexuális fogja megerőszakolni...és az is, hogy a parkban sem ők fognak minket rémisztgetni.

Középiskolás koromban évfolyamtársam volt egy kedves fiú. Lányos szépségű arc, kecses mozgás, lágy, mély hang. Lacikáról már 15-16 éves korunkban mindenki állította, meleg. Szenvedett is miatta eleget. Pedig akkor még maga sem tudta, hogy az. Aranyos fiú volt, imádott táncolni, jókat lehetett vele beszélgetni, gitározott, énekelt, s a színjátszókörben remek partnerem volt! Az egyik legjobb barátom lett az évek során, sokáig mit sem tudtam arról, hogy a lányok nem vonzzák, mert a barátságunk nem erről szólt. Utolsó évesek voltunk, mikor szerelmes lett. Elmesélte Gáborát, az akkor 20 éves nagyfiút. Elmesélte félve, hogy nem leszek ezután barátja, de akkor is elmesélte, mert valakinek el kellett mondania! Barátok maradtunk. 

Nemrég, a 20 éves találkozón beszélgettünk. Ahogy hallgattam, elszoruló szívvel, mennyi megaláztatáson, mennyi kínon ment keresztül... csak mert úgy akart élni, ahogy ösztönei, szíve diktálta, arra gondoltam, nem szeretném, ha a fiam vagy a lányom meleg lenne. Nem azért, mert bűnös! Nem azért, mert undorító! Hanem azért, mert túl sok, mások okozta szenvedéssel jár!

kapcsolódó fórum topic

Kép: www.foter.com