Tettem ezt kiskorától kezdve a mai napig, bár 14. éve felé közeledve egyre kevésbé igényli társaságomat. Már nem vagyok partner számára. Csak remélni tudom, hogy az a sok élmény, amiben részesítettem termékeny talajra hullt, és a 4 fal közé zárkózós, kütyüs-virtuális, netenbeszélgetős, onlinejátékos korszak egyszer véget ér, vagy mérséklődik. Bízom benne, ha nem is az én társaságomban, vagy szüleivel, de az elültetett igény újra felébred benne a természetszeretet és a való világ iránt.

Mostanság kicsit erőltetnem kell az elmagányosító komfortjából való kimozdítását, persze korosztályos társaságot biztosítva.
Legutóbb is együtt nyaraltunk egy 17 fős kompánia részeseként, és örömmel konstatáltam, hogy a régi felszabadultsággal, jókedvvel hempergett a tengerpart homokjában, a hullámok közé vetette magát, a szálloda medencéjében anyjával egy csapatban vízipólózott, majd pingpongozott, biliárdozott. Néha mufurc volt ugyan, hogy nem lehet a barátaival, máskor viszont a kamaszokra oly jellemző szélsőséggel addig zsonglőrködött a nyitott ablakban a cipőmmel, hogy az az udvaron landolt. De ki tud ilyenkor komoly maradni?! Kirobbant belőlem a nevetés.

Mivel 30 évig óvónő voltam, a nevelési, jobbítási szándék a véremben van, ez alól unokám sem volt kivétel. Úgy gondolom, hogy amikor ránk bízzák az unokákat, mi felelünk nemcsak a testi épségükért, hanem a jó modorukért, szellemi, lelki épülésükért. Ehhez igenis néha okítani, csiszolgatni kell őket.

Az unokám nagyon hamar megtanulta és magáévá tette a szituációk szülte egyszerű szabályaimat, pl. 5 perces fogmosáskor nem kell végig folyatni a vizet, vagy a házbeli idős nénit előre engedjük a kapun, a villamoson 4-5 évesen már átadja a helyet, stb.
Egy dolgot nem sikerült elérnem, hogy kedvesen válaszoljon ismerőseim kérdéseire. Mentségére szolgál, hogy a magyar nyelvet egyre kevésbé beszéli, mivel angol nyelvi környezetben él, sőt apukája is angol anyanyelvű. A magyar beszéd már régóta csak hozzám kapcsolódik, de mint tudjuk, a kamaszok nem túl kommunikatívak, legalábbis a szülővel, nagyszülővel.
Édes anyanyelvünk elcsökevényesedése egy vegyes házasságban élő gyermek esetében külön fejezetet érdemelne.

Kell még szólnom a kettős nevelés ártalmairól, akár a két szülő, akár szülő-nagyszülő vonatkozásában... Egyben megfogalmaznám, hogy szerintem mi a káros kényeztetés fogalma.
Biztos, hogy egyértelműen a nagymama kényeztet? Nem akarom ismételni a már unos-untig kárhoztatott liberális nevelés veszélyeit, hiszen lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy milyen káros, ha a gyerek a főnök a családban, vagyis a szülő a konfliktuskerülés miatt, vagy mert egyszerűen fáradt, megengedő attitűdöt tanúsít.
Fenti viszonyunkból kiolvasható, hogy nem vagyok egy mindent az unokára ráhagyó nagyszülő. Már kiskorban éreztethetjük a gyerekekkel, mi a helyes és helytelen.

Volt egy jópofa szituációnk hármasban. Egy kirándulást követően bementünk egy kávézóba. 2 éves unokám hangoskodott, én barátságosan csitítottam, hogy a néni dolgozik, ne zavarjuk. Erre a lányom leintett, mondván, hadd vidámkodjon a gyerek. Ezután olyannyira vidám volt, hogy alig tudtuk meginni a kávénkat. Azóta több ilyen eset volt.
Drága felnőttek! Ne a gyerek előtt szóljunk egymásra, ha nem egyezik a véleményünk. A nagymama nem közellenség, a legjobbat akarja gyermekének, unokájának. De kéretlenül ne osztogasson tanácsokat, és a véleményének csomagolása sem mindegy. Ne érezze gyerekünk, hogy alábecsüljük.
Bevallom, ejtettem már ilyen hibát. Mi pedig azt várjuk, hogy ha unokánk tiszteletlen velünk, anyja vagy apja tegye őt helyre.

A nagyszülők csak alkalmanként vesznek részt a fiatalok életében, egy kis odafigyeléssel elkerülhetők a megbántások, sértettségek.
Még fontosabb, hogy a két szülő egyeztesse nevelési elveit.

Az önfegyelemre szoktatás épp a gyerekek érdekét szolgálja. A határozottság nem zárja ki a szeretetet, gyengédséget. Óvodáskor végére az is egyik feltétele az iskolaérettségnek, hogy a 45 perces órákat figyelemmel tudja kísérni a kisgyerek. Manapság sok a panasz a magyar oktatási rendszerre. Természetesen nem lehet egyetérteni a rohamtempójú írás- és olvasástanítással, meg a mértéktelen lexikális anyaggal. De a másik véglet, amit az angol oktatásban kívülállóként tapasztalok, pont ennyire káros. Kivándorolt szülők arról áradoznak, hogy gyerekük végre jól érzi magát az iskolában, mert sokkal szabadabb. 
Én úgy gondolom, hogy ha sem a család, sem az iskola nem támaszt korosztálynak megfelelő követelményeket, nem alakul ki az a kötelességtudat, ami képessé teszi őket felnőttként egy munkahely elvárásainak megfelelni. Jobb esetben a szülő jó példája, munkamorálja, rendszeressége hatással van a gyerekre.
Ugyanezért fontos pl. a szülő valamilyen sporttevékenysége vagy könyvolvasása, bár mostanában egyre kevesebb gyerek olvas könyvet, még a szülők példamutatása ellenére is.

A leírtak csupán a tapasztalataim, és hangos gondolkodásom eredményei, távol áll tőlem bárkinek tanácsot osztogatni, de ha vannak velem együtt gondolkodó, vagy akár velem ellentétes elveket valló szülők, nagyszülők, szívesen veszem véleményüket.

Egy nagymama

Fotó: fujidreams / pixabay

betöltés...