„Anya, én utálom azt a szót, hogy SZABÁLY” - Pankám hüppögve kucorodott az ölembe minap, amikor jól összevesztünk. Arra igyekeztem rávenni, hogy ne bambuljon a tévébe állandóan. Sokat tévézik, amikor mi el vagyunk foglalva. Még az étel is jéghideg masszává dermed előtte, mert elfelejt enni.

Amikor még picike volt, nem jelentett problémát számomra, hogy megtanítsam bizonyos szabályokra. A „Nem nyúlhatsz a szádba piszkos kézzel”, „Nem vesszük a szánkba a földről a dolgokat, azt sem, ami nem ehető”, „Nem piszkáljuk a konnektort, és az elektromos vezetékekkel sem játszunk” szabályok mind könnyedén betarthatóak voltak, mert meglepő módon rendkívül szófogadó volt akkoriban.
A problémák később kezdődtek, olyan három éves kora után, amikor elkezdte „kitalálni” önmagát. Ez egész pontosan abban nyilvánult meg, hogy egyszerűen elengedte a füle mellett a számára nem tetsző kéréseket, avagy „alkalmi süketté” vált. Csakis azt hallotta meg, ami számára kedvező tevékenységet jelentett. Ez viszont egyre bosszantóbbá vált számomra, számunkra. A végtelen türelem sem lett volna elég ahhoz, hogy rávegyem valamire, amit ő nem akart meghallani.
A „vedd fel légy szíves, amit leejtettél”, a „menjünk már fogat mosni”, a „most elindulunk aludni és kikapcsoljuk a tévét” számunkra szinte rémálomba illő huzavonává vált naponta.
Különböző trükköket vetettünk be, hogy képesek legyünk veszekedés és sírás nélkül elérni nála, amit mi szerettünk volna. Ebbe a repertoárba beletartozott az is, hogy Panka kitalálta a saját, ránk szabott szabályrendszerét. Egy ilyen, általa kitalált szabálya felénk például az, hogy az ő saját pihenőfotelébe nekünk tilos ruhát pakolni. Ezt a szabályt le is rajzolta. Íme:

Ha a gyereknek is megengedjük, hogy kitaláljon a szülei számára szabályokat, azzal egyensúlyba kerülhetünk és lehet hivatkozási alap: ÉN betartom a te kéréseidet, szabályaidat, mert elfogadom őket. Arra kérlek, hogy TE is tartsd be az általunk felállított szabályokat. Az egymás iránti tisztelet alapja ez a megállapodás.

A legutóbbi alkalom, amikor Pankával összevesztünk azon, hogy túl sokat tévézik, és azt találtam mondani, hogy új szabályt fogunk bevezetni a tévézéssel kapcsolatban, ebbe a panaszba torkollott: Anya, én utálom azt a szót, hogy SZABÁLY!
 

Ki szereti a szabályokat?! – kezeket a magasba

Ölemben a hüppögve kucorgó kislányommal azonnal elszállt minden mérgem. Nagyon megdöbbentem ezen a mondaton. Szorosan átöleltem, és közben azon járt az agyam, hogy igaza van. Ki az, aki SZERETI a szabályokat? Úgy őszintén… Senki! Mi felnőttek is legtöbbször frászt kapunk mindenféle ránk erőltetett szabálytól.

- Hát, igen – mondtam Pankának –, elhiszem, hogy nem szereted a szabályokat. Hol kell betartani szabályokat?
- Az oviban – hüppögte.
- Milyen szabályokat kell betartani az oviban?
Sorolta. Szépen felsorolt minden szabályt, amit be kell tartaniuk az oviban. Azt is megbeszéltük, hogy ezeket miért kell betartani. Aztán támadt egy gondolatom.
- Tudod mit? – fordultam hozzá – Itthon ne szabályokat találjunk ki. Itthon csináljuk azt, hogy ÖTLETEKET találunk ki, arra, hogyan érezzük jobban magunkat. Ne veszekedjünk semmin, és figyeljünk oda egymásra. Tudod, a tévézés jó dolog, de csak akkor, ha nem viszed túlzásba. Beszéljük meg azt az ÖTLETET, hogy amikor eszel, amikor játszunk, amikor beszélgetünk, akkor sosem kapcsoljuk be a tévét.
- Jó, ez így jó lesz – bújt hozzám Panka.

A SZABÁLYOKAT érteni kell

Teljesen mindegy, hogy használjuk-e a SZABÁLY szót, vagy sem, a lényegen ez semmit nem változtat: a kisgyermeknek a MIÉRT?-et kell egész pontosan értenie. Amikor felsoroltuk Pankával az ovis szabályokat, azt is megbeszéltük, milyen lenne az élet az oviban, ha ezeket senki sem tartaná be. Üvöltözve rohangálnának a gyerekek egy kicsinyke szobában, összeütközve törnék össze magukat és egymást. Természetes, hogy belátta, ez nem lenne jó senkinek, hiszen például ő nehezen viseli a zajt, és rendkívül óvatos, mert nem szereti, ha elesik vagy megsérül.

Itthon más a helyzet. Itt nem kötelező olyan szigorú szabályok szerint viselkedni, mint az oviban. Viszont vannak kifejezetten balesetveszélyes dolgok, amikre vigyázni kell. Illetve vannak olyan tevékenységek, amiket Ő személyesen nem érez veszélyesnek, de egy felnőtt tisztában van a romboló hatással, amilyen például a sok tévézés is.
Az sem jó hosszú távon, ha folyton elblicceli a fogmosást, és csak úgy tesz, mintha alapos lenne. Ezek közvetlen hatásait nem érzékeli, nem érti, hogy miért „piszkálja” egy felnőtt ilyenek miatt. Ebben az esetben is fontos, hogy elmagyarázzuk, miért is szükséges a helyes tevékenység.
A harmónia és béke megteremtése érdekében játékosan és egy kis humorral, mély megértéssel rá lehet venni a gyermeket arra, hogy ne veszekedve teljen a nap.

Indexkép: Luis Marina/flickr