Mi is az az érzelmi intelligencia?

Az érzelmileg intelligens ember képes a saját érzelmei felismerésére és megnevezésére. Nem csak annyit tud mondani, hogy most nagyon dühös vagyok, hanem arra is rájön, hogy a haragja mögött csalódottság vagy félelem van. Képes arra is, hogy az érzéseit a megfelelő formában kifejezze. Vagyis haragjában nem ordítozik, hanem elmondja, hogy milyen érzések rejlenek a dühe mögött. Az érzelmileg intelligens ember nem csak a saját érzéseit ismeri fel, hanem jártas abban is, hogy jól olvasson mások érzéseiben, és erre empatikusan, megértően, elfogadóan tud reagálni. Képes arra is, hogy a másik ember érdekeit figyelembe véve a céljainak másokat is megnyerjen.

A kutatások szerint úgy tűnik, hogy az életben való boldoguláshoz, a jó párkapcsolathoz, a sikeres munkahelyi előmenetelhez nem az számít, hogy valakinek milyen volt a bizonyítványa a gimnáziumban, és az sem, hogy hány diploma van a kezében. Sajnos négy-öt diplomával is lehet valaki érzelmileg éretlen, és boldogtalan a házasságában.
 

Együttérzés nélkül felnőni

A legtöbb felnőtt sajnos olyan családban, iskolarendszerben nőtt fel, ahol az empátiának a morzsája is hiányzott. Gyerekkorunkban azt tanultuk meg, hogy akinek rossz kedve van, az rossz gyerek, dühösnek lenni bűn, félni, szomorkodni pedig a gyengeség jele. Így aztán hamar rájöttünk arra, hogy nem sok értelme van a felnőtteknek az érzéseinkről beszélni, és megtanultunk látszólag jól lenni. Vagyis a színlelés nagymesterei lettünk. Idővel aztán beláttuk, hogy az érzéseket jobb elnyomni egy kiadós zabálással, ivással, dohányzással, és az intimitást igénylő kapcsolatainkban már óriási nehézséget okoz, hogy bármiféle érzést meg merjünk osztani a társunkkal.
 

Legyünk tisztában a saját érzéseinkkel!

Jó lenne azt mondani, hogy elég egy gyereket szeretni ahhoz, hogy érzelmileg intelligens felnőtté növekedjen. Ez sajnos nem így van. A szeretet nem elég! Ahhoz, hogy érzelmileg intelligens felnőttet neveljünk, először magunknak kell azzá válni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig minden érzésünket kinyilvánítjuk! Az érzelmi tudatosság mindössze annyit jelent, hogy képesek vagyunk felismerni és azonosítani a saját érzéseinket, illetve érzékeljük ezeknek az érzelmeknek a jelenlétét más embereknél. Az érzelmi tudatosság nem azt jelenti, hogy engedjük kitörni a haragunkat, ha felbosszant a gyerek, de azt sem jelenti, hogy elrejtjük a dühünket. Inkább azt érdemes megtanulni, hogy a haragunkat úgy mutassuk ki, hogy az ne legyen romboló hatású a kapcsolatunkra. A haragot egyszerre érdemes kimutatni és kordában tartani.
 

Legyünk tisztában a gyerek érzéseivel, és a feszültség pillanataiban ismerjük fel a fejlesztés lehetőségét!

Ha már képesek vagyunk a saját haragunkat kezelni, akkor válunk képessé arra, hogy segítsünk a gyermekünknek kontroll alatt tartani a haragot. Addig nem válunk érzelmileg fejlesztő szülővé, amíg nem vagyunk képesek kontroll alatt tartani a dühünket! Nem hiteles ordítva követelni, hogy „kisfiam, kontrolláld magadat!”.

Akkor tudjuk jól kezelni a hároméves hisztijét, ha meglátjuk a tomboló dühe mögött az elkeseredettséget, szomorúságot, félelmet, csalódottságot, fáradtságot. Ez már önmagában nehéz lehet, amikor azzal szembesülünk, hogy a kicsi fiunk/lányunk ordítva követeli a gumimacit. Érdemes azonban tudatosítani magunkban, hogy minden ilyen krízis egy lehetőség arra, hogy valami fontosat tanítsunk neki. Ha tudomásul vesszük a gyerek érzelmeit, és elismerjük ezek jogosságát, akkor segítünk neki abban, hogy később maga is képes legyen megnevezni és kontroll alatt tartani a heves érzéseit.

Egyes szülők megpróbálják figyelmen kívül hagyni a gyerek negatív érzéseit, mert abban bíznak, hogy azok majd maguktól elmúlnak. Csakhogy az érzelmek nem így működnek! Éppen akkor múlnak el, ha figyelmet fordítunk rájuk, és nevet adunk nekik. Ha nem figyelünk oda időben a nagyobb gyerek féltékenységére, akkor majd kénytelenek leszünk akkor odafigyelni, amikor megüti a kisebbet. Sokkal könnyebb akkor kezelni egy érzést, amíg kicsi.
 

Hallgassuk meg együttérzőn!

A gyerek érzéseire már a testbeszédéből, arckifejezéséből következtetni tudunk. Ha valami fájdalmas érzést látunk rajta, üljünk le mellé, és vegyük komolyan a gondját!

Ha például azt látjuk, hogy a kicsi szomorúan gubbaszt a sarokban, mert a nagytesót épp elhalmozzák ajándékokkal a rokonok, akkor érdemes mellé ülni, és ezt mondani: „Látom, szomorú vagy, mert te most nem kaptál ajándékot.” Ebből a gyerek érezni fogja, hogy megértettük, elfogadtuk a szomorúságát. Nem segít viszont, ha ezt mondjuk: „Ne legyél irigy a nővéredre! A jövő hónapban neked is lesz születésnapod, majd te is kapsz egy csomó ajándékot.” Ezzel egyáltalán nem fejeztük ki iránta az együttérzésünket, és legfeljebb dacot, bezárkózást vagy egy kiadós hisztit szabadítunk fel.

Vagyis nem az a cél, hogy megoldjuk a problémát, megmondjuk neki a tutit! Egyszerűen csak annyi a dolgunk, hogy megnevezzük és elfogadjuk azt az érzést, ami megjelent. Tegyük mindezt egyszerű, kijelentő mondatok formájában: „szomorúnak látszol”. Ha faggatni kezdjük („Miért vagy szomorú?”), azzal nem megyünk semmire – egy kamasszal például egyáltalán. Csak bezárkózik. Az érzések megnevezésének azonban megnyugtató hatása van. Gyakran már azzal sokat segítünk, ha a benne kavargó sokféle, akár egymásnak ellentmondó érzést megnevezzük. A kicsi gyerek gyakran attól is szenved, hogy fogalma sincs arról, hogy mi baja van, mert nincsenek szavai az érzések megnevezésére. Azzal, hogy segítünk neki megnevezni, ki is sütjük a feszültséget.

És még egy fontos dolog: nincs olyan érzés, ami elfogadhatatlan lenne! Igenis szabad féltékenynek, haragosnak, dühösnek lennie! Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogyan fejezi ki ezeket az érzéseket. Az érzések következetes megnevezésével ebben segítjük a gyereket.
 

Fogadjuk el az érzései jogosságát!

Miután megneveztük a viselkedés hátterében álló érzéseket, magyarázzuk el neki, hogy szabad haragudni, de tilos bántani a másikat. Például: „Dühös vagy, mert Ferkó elvette a játékodat. De nem szabad őt megütni. Találj ki helyette valami mást! Mit gondolsz, mivel tudod levezetni a csalódottságodat?”.
Fontos, hogy a gyerekek megértsék: nem az érzéseik jelentik a problémát, hanem a viselkedésük. Minden érzés és kívánság elfogadható, de nem minden viselkedés. Ezt nagyon sok szülőnek is érdemes tudatosítania magában. A gyerek dühe, haragja, szomorúsága nem fog elmúlni attól, hogy ő azt mondja, hogy „hagyd abba a sírást, mert emiatt fölösleges szomorkodni!”. Vagy: „butaság így érezned”. Ha megmondjuk neki, hogyan kellene éreznie magát, akkor elbizonytalanodik az érzéseiben, ami önbizalomhiányhoz vezet, ráadásul magányosnak fogja érezni magát, mert a szülője sem érti meg.
 

Segítsünk neki megoldásokat kitalálni!

Amikor már végigmentünk együtt az érzések megnevezésének, elfogadásának folyamatán, következhet a megoldás keresése. Ha még kicsi a gyerek, a szülők ötletei sokat segíthetnek. Vessünk fel több alternatívát, ami közül ő választhat! Nagyobb gyerekeknél (tízéves kor fölött) érdemes kivárni, amíg ő áll elő megoldási javaslatokkal. Emlékeztethetjük arra is, hogy a közelmúltban hogyan oldott meg hasonló gondokat. Ha a gyerek nagyon vad ötletekkel áll elő, megkérdezhetjük: „Ez a megoldás igazságos? Hogyan fogod érezni magad tőle? Eléred vele a célodat?”. Ezzel megerősíthetjük benne a családi értékrendet is anélkül, hogy papolni kezdenénk.

Lehet, hogy ez a leírás most hosszúnak, bonyolultnak, nehézkesnek tűnik. Ha elkezdjük gyakorolni, hamarosan látni fogjuk, hogy ez pár percnél többet nem vesz igénybe. Ez alatt a pár perc alatt viszont óriási segítségére voltunk a gyerekünknek, és olyan biztos bizalmi kapcsolat alapjait raktuk le, ami ki fogja állni a kamaszkor próbáját is. 

Fotó: greg westfall/flickr

 

betöltés...