Ráadásul - és nyugodtan vessenek a mókusok elé - a gyermeknevelés legfeljebb ideig-óráig elégíti ki egy nő intellektuális igényeit. Legyünk őszinték, a harmadik-negyedik gyereknél időnként igenis a pokolba kívánjuk a meséket, a vidám kis bábelőadásokat, a játszóházakat, a víz ver ki, ha gügyögnünk kell, és úgy érezzük, hogy lassan nem is leszünk képesek magasabb röptű társalgása, mint hogy tente, baba, tente.

Persze, egy darabig klassz ez, mindennél jobb, de hát az ember lánya nem azért tanult valamikor az özönvíz előtt annyit, nem azért van tele a padlás diplomával és nem azért szeretett bele a hivatásába, hogy most már tényleg soha többet ne csináljon semmi mást, mint a kirágott szemű nyuszikák foltozását. És még egy: bár ez néha hihetetlennek tűnik, a gyerekek igenis felnőnek, de még milyen gyorsan, és egyszerre csak ott találjuk magunkat lelakott, nulla értelmi szintű, üres tekintetű, középkorú nőként, pelenkával a kezünkben - miközben a gyerekek már talán unokával szeretnének meglepni bennünket.

És ettől milyen boldog a gyermekeink apja.

Amikor a három nagy gyerek mellé elhatároztuk a negyediket, a fentiekkel már nagyon tisztában voltunk. Altruista pedagógus párom széttárta a kezét és hivatkozott a közalkalmazotti bértáblára, úgyhogy világos volt: nekem kell valami egetrengetőt kitalálnom. Ha már vénségünkre újra babáznánk. Jól ki is gondoltunk mindent, aztán, ahogy az lenni szokott, semmi sem úgy történt.

Amikor a saját rendes szabadságom terhére rótt négy hónapos szülési szabadságom után, kissé még anyatejszagúan beállítottam az egyébként nagyon kényelmes, bár szellemileg talán nem a topon lévő munkahelyemre, az ajtón való benyitásomat követő második percben úgy rúgtak ki, hogy lábam nem érte a földet. Merthogy kisgyerek mellett, ugye, és értsem meg... Nem értettem meg, mi több, némiképp zokon is vettem. Belegondoltam, az milyen egy fordulat lesz, amikor egy négy hónapos csecsemővel a hónom alatt nekiállok munkát keresni, interjúkra járni, miközben a ded ugyebár igény szerint szopik és rám van applikálva, továbbá ordít és böfög kegyetlenül.

Pont ilyen is volt. Na, de teher alatt nő a pálma. Végül is sikerült munkát találnom, méghozzá olyat, ami 1. otthon végezhető, 2. jól fizet, 3. intellektuálisan állandó készenlétet igényel. Persze, én is olvastam a távmunkáról - de ahogy elnézem, az legközelebb Kanadában működik. Itt és most, ezzel a gyerekkel valami egészen mást kellett. És akkor már csak azt kellett megoldanom, hogy a kismamák legendásan szétszóródó időfelfogásába valahogy beleillesszem a pontosságot, precizitást és frappánsságot igénylő munkámat.

Mi sem egyszerűbb, gondoltam. Mert még mindig nem vagyok elég tapasztalt.

A nagyok például nagyon élvezték, hogy lakásunkat elárasztja a legmodernebb számítástechnika, ám ez azzal járt, hogy furkósbottal kellett a lelkes ifjakat elzavarnom az internet mellől. Ezt nem értették. Mit tépem itt magam, mondták sértődötten, egész nap csak lógatom a lábam itthon, akkor chatelek és tevézek, amikor akarok - mintha bizony valaha is -, hát igazán jár nekik is. És nem szálltak le a számítógépről. De csak egyszer téptem ki a hálózati csatlakozót ordítva a falból - szégyellem is magam (elszállt ugyanis az egyik el nem mentett, ám határidős munkám).

A pici egy ideig roppant használható volt magányos délelőttjeinken. Édesen aludt, míg én püföltem a klaviatúrát, vagy beszélgetett a macijával, míg én valami kevésbé érdekes, ám mégis mikrofonvégre való emberrel. Egy dolgot nem bírt csak a gyermek. A telefont. Se mobilt, se stabilt, se semmilyet. És én hiába magyaráztam neki, hogy anyucinak ilyen a munkája, hogy különböző hülye tárgyakkal kell hosszan diskurálnia, és olyankor anyuci nem feltétlenül tud mellette fetrengeni a padlón - ez nem volt hajlandó tudomásul venni. Kétségkívül hülyén is nézhetek ki egyik kezemben egy számítógéppel, másikban egy telefonal, harmadikban fényképezőgéppel - és csak a negyedik jut a kis szerencsétlen sorsúra. Bosszút forralt, és a továbbiakban nem volt hajlandó aludni délelőtt, fél szemmel azt leste, mikor ülök lopva a gép elé, vagy mikor nyúlok orvul a telefonért. És akkor bömbölni kezdett. Nem kicsit.

Nem részletezem. A gyerek mostanra megtanulta kezelni a klaviatúrát, továbbá kapott egy műanyag, telefonra erősen emlékeztető távirányítót, abba kurjongathat az ölemben, amikor dolgozom. Neki is vannak emberi jogai. Igaz, ettől, hogy egymás ölében vagyunk, és keményen melózunk, a lakásunk úgy néz ki, mint egy menekülttábor. Inkább oda se nézek már - majd éjszaka összelapátolom.

És amikor elvégeztünk mindent, megírtuk a cikkeket, elküldtük az e-maileket, letettük az utolsó telefont, és nagy sóhajtással szemügyre vesszük az időközben odaégett ebéd roncsait - hazaérkeznek a "nagyok", és szóvá teszik, hogy mégis mit csináltam egész nap, hogy a lakás is, én is saját romjaink alatt heverünk. Majd közlik, hogy vigyem őket különböző különórákra, bulikra, de előtte még vasaljam ki a ruhájukat.

De nem akarok igazságtalan lenni. Artikulálatlan megnyilvánulásaimra azonnal vasalóra kapnak. És esténként ők fürdetik a picit, majd felváltva mesélik a meséket, amelyeket valaha tőlünk hallottak. Olyankor már nem is akarok agyonütni senkit.

betöltés...