Miért dönt egyre több gyermek az öngyilkosság mellett?

Mit gondolsz, mi áll a fiatalkori öngyilkosságok mögött? Hogyan lehetne a szándékot időben észrevenni? Hogyan juthatnának segítséghez ezek a gyerekek?

Sokszor hallottuk a mostani esetekben, hogy a környezet nem vette észre a gyerek súlyos állapotát, elkeseredettségének mértékét. Bármilyen hihetetlenül hangzik, nagyon is valóságos lehet ez, mert a kamaszlét meglehetősen ellentmondásos időszak.

Egy normális kamasz a személyiségzavarnak, depressziónak számtalan tünetét produkálhatja. Még egy gondoskodó szülő is szembesülhet azzal, hogy a kamasz gyermeke elvonul, magára zárja az ajtót, nincs kedve iskolába menni. Sajnos érheti a szülőt derült égből villámcsapásként, hogy a gyermeke végletes gondolatokat dédelget. Mert nehéz észrevenni egy kamasz gyereken a bajt, aki hazajön, bevágja a táskáját a sarokba, becsukja az ajtaját és nem osztja meg a szülővel a mindennapi élményeit. Üvölteti a zenéjét, csak a barátaival beszélget, vagy állandóan alszik… Ezek lehetnek a depresszió tünetei is, ugyanakkor beleférnek a kamasz mindennapi viselkedési repertoárjába, kilengéseibe.

Hogyan tegyünk különbséget?

Ezzel annyit lehet tenni, hogy jelezzük a gyerek felé, hogy most már túl hosszú ideje csukott az ajtó. „Kezdek aggódni miattad, már régóta nem beszélgettünk. Van kedved beszélgetni?” - kérhetjük. Ez nem hangzik számonkérően, nem ellenőrzés jellegű, hanem a szülő a saját érzéséről beszél.

A statisztikák szerint az öngyilkosság hátterében magas számban találhatók a pszichiátriai problémák, a kezeletlen depresszió vagy más mentális zavarok.

A kamasz amúgy is szélsőségesen viselkedik, nehéz felismerni, hogy mikor szorul szakember segítségére. Azt is fontos tudni, hogy ritkán lesz öngyilkos valaki egyetlen ok miatt. Jellemzően több nehéz helyzet, probléma halmozódik ilyenkor. Kezeletlen depresszió vagy személyiségzavar állhat a háttérben, de ezeket 18 éves kor alatt ritkán állapítják meg, viszont vannak észlelhető jelei. Erős agresszió, esetleg hallucináció – ezeket például fel lehet ismerni.

Ha ilyen súlyos tünet áll fönn, hogy tudom rábeszélni a gyereket, hogy látogassunk meg egy pszichiátert? Itt már nem négyéves gyerekről van szó, akit beteszek a kocsiba…

A szép szavakon és a meggyőzésen túl elmondhatjuk neki, hogy mindenkire ráfér a mentális segítség, nem ördögtől való. Hogy olyan segítséghez juthat, amellyel még azt is feldolgozhatja, amit mi, szülők okoztunk neki…  Hogy ez most még könnyebb lesz, mint húsz év múlva.

Ha hashártya gyulladása van, akkor sem dönthet arról, hogy menjen-e orvoshoz, hanem szülőként mi eldöntjük ezt helyette, ez is ilyen helyzet. Elmondhatjuk, hogy a pszichiáter vagy pszichológus nem fog tanácsokat, utasítást adni neki, pláne nem ítélkezni felette, csak segíteni abban, hogy saját megoldást dolgozhasson ki a problémájára. Rá lehet kérdezni, hogy mitől tart, mi számára ijesztő a segítségkérésben?

Sokszor még maga a felnőtt sem tudja, hogyan dolgozik egy mentális segítő, és ugyanazokat a félelmeket érzi, mint a gyermek. Ha kell, akkor forszírozzuk ezt, mert ha az a kérdés, hogy erőszakos szülő vagyok-e, vagy öngyilkos lett a gyerekem, akkor inkább legyek erőszakos szülő!

Bennem olyan aggodalom is megfogalmazódik, hogy ma alig van kórházi ágy és hosszú várólisták vannak a gyermekpszichiátriai vizsgálatra.

Igen, mára már a magánpraxisokban is várólisták vannak. Viszont ez is lehet érv a vonakodó gyerekkel szemben: legalább hadd jelentselek be, így is sokat kell várni.

Milyen jeleket tud a szülő beazonosítani, amelyek már nem a kamaszkori normatív krízis tünetei?

Ha a gyerek folyamatosan lehangolt, motiválatlan, céltalan és reménytelen, ha nem lát perspektívát maga előtt, az kemény jelzés. Lógatja a fejét, mint Micimackó Füles barátja, semmi nem jó neki, és ez a fázis sosem oldódik, akkor ez már nem életkori krízis.

„Nekem mindegy, úgyse segít senki, úgysem lesz jobb” – ezek segítségkérő mondatok.

Ha szakított a barátnőjével vagy egy barátot veszített el, akkor is hallhatunk tőle hasonlókat, de ez az állapot nem áll fenn hetekig, és az örömforrásoknak ekkor is működniük kell.

Az evés és az alvás drasztikus megváltozása szintén komoly jelzés. Kamasz lányok persze fogyókúráznak, de lássuk meg, ha átcsúszik anorexiába. A túlevés sem a normális kamasz működésmód. Ha a gyerek nem képes felkelni reggel, ha hiányozni kezd az iskolából, az is feltűnő jele annak, hogy nincs jól, elkerülő viselkedést produkál, ellenáll az iskolával, az élete fő színterével szemben. Ha tartósan nem tud aludni, biztos, hogy nincs rendben a lelke. Ha a korábbi örömszerzési lehetőségek mind csődöt mondanak, ha nem érdekli a sport sem, a hobbija sem, akkor ez egy hónap után tűnjön fel! Egy normális kamasznak hullámzik a hangulata, nem marad tartósan reménytelen, mint ahogy nem marad tartósan motivált sem.

Ha azzal jön haza, hogy kilépett a kosárlabdacsapatból, táborozzak le az ajtajában?

A kamaszok azért hamar megunhatnak egy-egy tevékenységet – egy jel még nem jel. A valós veszélyhelyzet 3-5 felhívó jel, melyek feltűnőek, jellegzetesek.

Mire gondoljak, ha azt látom, hogy visszahúzódik a baráti társaságtól?

Akkor ez egy bullying-gyanús helyzet, lehet, hogy gúnyolják, esetleg bántalmazzák is. Ha nem akar iskolába menni, akkor ott nincs rendben a közösség, akkor nem fogadták be őt, és mivel ez a természetes közege, végletesen élheti meg az elutasítást. Ha a külső megjelenését elhanyagolja, nem fürdik – azt is mondhatnám, hogy büdös -, akkor ez egy óriási jelzés. Normális kamasz rengeteg időt fordít a külsejére, órákig áll a tükör előtt, hogy beállítsa a haját, illatosítja magát.

Az iskolai teljesítmény leromlása esetén, vagy ha nem tud koncentrálni, szintén valószínű, hogy valami fájdalmas folyamat zajlik a lelkében. Hasfájás, fejfájás, fáradékonyság – ezek is annak a nyomai, hogy komolyabb problémája van annál, mint hogy hol született Ady, vagy mit nevezünk a háromszög átfogójának. Ha ez már megüt egy szintet, akkor addig menjünk el a kivizsgálásban, amíg el nem jutunk addig, hogy a tünetei lelki eredetűek és azon a színtéren kell támogatni őt. Ne nyugodjunk bele, hogy nincs válasz a fájdalomra, gyengeségre. Legyünk jelen szülőként, vigyük el az orvoshoz…

Lehetséges, hogy a gyerek a feszültségét átteszi valami nehezen beazonosítható testi tünetbe?

Így van, de

ez öntudatlanul történik, nem egy becsapási kísérlet. Nem önként választja ezt a gyerek, de ha a szülő erre legyint, akkor újabb szintre, az elhanyagolás szintjére viszi a problémát. El kell vinni orvoshoz, akkor is, ha tizenhatodszorra mondja abban a hónapban, hogy fáj a hasa.

Van mosolygó depresszió is, amikor a fiatal próbálja eltitkolni, hogy éppen süllyed bele ebbe a reménytelenség állapotába.

A gyermek sokszor azért védi így a szüleit, mert látja, hogy millió más problémájuk van, túl vannak hajszolva, veszekednek egymással, vagy valamelyik testvér beteg. Őket tényleg alig lehet észrevenni.

Ezek a mostani esetek, például a sümegi fiú tragikus története megijesztette a szülőket. Pár hét alatt öt sikeres gyermeki öngyilkosság történt az országban, és a gyászoló szülők azt mondták, hogy kiegyensúlyozottnak látták a gyereküket és jó volt a szülő-gyerek kapcsolat.

A gyerekek általában szégyellik, ha bántják őket az iskolában és nem mondják el otthon. Ezt inkább a tanároknak kell észrevenniük és jelezniük.

Hogy védjem meg őt, ha nem mondja el? Hogy jöjjek rá?

A jeleket kell figyelni, amikről beszéltünk. A visszahúzódás lehet a bántalmazás jele és az önsértések is gyakoriak ilyen helyzetben. A falcolást a testnevelő tanárok szokták leghamarabb észrevenni. Ha a tanár ilyesmit jelez, legyen észnél a szülő! A szülő ijedtségének foka már lehet a gyerek számára támpont.

A gyerek erőszakossága, a tárgyak szétverése, a verekedések, vagy ha sokszor sírva fakad – akkor nincs békében a világgal és nem találta meg benne a helyét. „Nem érek semmit, ronda vagyok, nem szeret senki” – ezek a mondatok azt jelentik, hogy „bajban vagyok, segíts!”

Erre ne legyintsünk! Ha egy hosszú, szomorú periódus után hirtelen megkönnyebbül a gyerek, akkor lehetséges, hogy elhatározta magát az öngyilkosságra, vagyis úgy érzi, hogy megvan a menekülési terve, már nem kell sokáig viselnie a szenvedést. Ekkor megkönnyebbülést érezhet, és látványosan oldottabbá válhat. Ez nem jelenti, hogy vége a problémának, magától megoldódott.

Öngyilkosságban veszélyeztetettebbek a fiúk? Fiúnak születni eleve rizikófaktor?

Ez azért van, mert arra neveljük őket, hogy nem szabad sírniuk, és nem tanítjuk őket az érzelmek kifejezésére sem. Nekik még az a megküzdési módjuk sincs meg, hogy tudnának beszélni arról, hogy mi bántja őket.  

Olvasd el ezt is: Férfiak, akik sohasem lehetnek gyengék - tragikus árat fogunk fizetni, ha továbbra sem hagyjuk nekik

Engem meglep, hogy az öngyilkosság rizikótényezői között felbukkan a költözés is. Ilyen nagy stressz a költözés egy fiatal számára?

Hogyne, hiszen elveszíti a barátait, társaságát… Meg ebben szerepel az is, amiért költöznek, a szülői válás, munkahely elveszítése is lehet az ok. Egy visszahúzódó kamasz számára komoly tehertétel, hogy olyan osztályba kell belépnie, ahol már kialakultak a szerepek.

Figyeljünk föl arra, ha elajándékozza a személyes tárgyait, ha rendelkezik a javairól, vagy búcsúzó sorokat ír a közösségi médiába. Ha konkrét fantáziája van az öngyilkosság módjáról, ne hagyjuk magára, juttassuk orvoshoz. Ezeket minősíthetjük játszmázásnak vagy figyelemkoldulásnak is, azonban a minősítés nem menti meg a gyereket.

A bullying hátterű esetek kapcsán bennem felmerül a gyermeki gonoszság fogalma. Lehet, hogy ez nem szakszerű kifejezés, de hogyan készítsük fel a gyermekünket arra, hogy találkozhat a közösségben gonoszsággal?

Létezik gyermeki gonoszság, gondolok itt a szépirodalomban ábrázolt ismert karakterekre. Mindegy, hogy pszichopátiának vagy gonoszságnak hívjuk, valóban létezik. Ha van az osztályban egy ilyen „mumus” és bántja a gyereket, én azt gondolom, hogy ki kell venni onnan őt.

Hónapokig tarthat, amíg mindent megpróbálunk elérni, beszélünk a tanárral, igazgatóval, és addig a gyerek egyedül szembesül a gonoszsággal.

De megélheti azt is, hogy a szülők mellette állnak.

Egy kamasz, ha érzi a szülők támogatását, nem lesz öngyilkos. Sőt, egyetlen támogató ember elég, hogy megtartson egy gyereket. A megértés és az elfogadás hihetetlenül erős védőfaktor, az elutasítás viszont gyilkos dolog! A szülő nem teheti meg, hogy kineveti, vagy kigúnyolja a gyereket. Ez semmissé teszi a gyerek érzelmeit, szinte a létét is.

Ne mondjuk azt, hogy „mit fújod úgy fel?”

Legvégső esetben még azt is felajánlhatjuk: már holnap nem kell oda menned, megoldjuk. Együtt megoldjuk.

A családon belüli erőszak, vagy bármilyen szexuális jellegű visszaélés is lehet még kiváltó ok?

A szexuális visszaélésről szintén nehezen beszél otthon egy kamasz. Ha szól, vegyük komolyan!

A családon belüli erőszak kapcsán én még mindig ott tartok, hogy sokaknak el kell mondani: ne bántsuk a gyereket! Egyetlen pofon is erőszak, és szavakkal verni is óriási hiba – én magam ölhetem meg ezzel a gyereket!  A mi generációnkat még legálisan bántalmazták, bár ezt kevesen mondjuk ki, és közben visszük tovább a mintát. Aki ezzel küzd, menjen terápiára, dolgozza fel a múltját, de állítsuk meg a családon belüli erőszakot! Ezért a mi, szülői generációnk már nagyon is sokat tehet!

Kezdhetjük azzal, hogy a szülőknek is kellene a támogatás… Hiszen lehet, hogy nem is gyári hibás a gyerek, hanem maga a gyár hibás, vagyis mi, szülők is démonokkal küzdünk.

Generációs traumáink vannak, talán még az is csoda, hogy vannak szülők, akik soha nem bántalmazzák a gyereküket. Ők szembemennek azzal a társadalmi közeggel, amiben felnőttek. Sokan ma is tekintélyuralmi rendszerekben, elnyomó munkahelyi légkörben dolgoznak, vagy otthon kínlódnak párkapcsolati bántalmazásban. Nem tükrözhetjük ezt vissza, a gyerekeink nevelésében ezt meg kell haladnunk, ideje megtörnünk az átkot. Nem túlélni lenne jó, hanem élni.

Indexkép: Depositphotos.com