Szathmáry Nikolett 1990. júniusában született Gyulán, és ott is élte le élete rövid hét és fél évét. Vidám, cserfes, hosszú hajú kislány volt, barátságos, talán kissé akaratos is, ahogy az édesanyja mondta, és szerette a dinoszauruszokat. Rendelkezett azzal a kisugárzással, ami a szeretetben és biztonságban élő gyermekek tekintetében jelenik meg.

A kék szemű, ártatlan kislány minden olyan jellegzetességet hordozott magán, ami a „tökéletes áldozat” kriminalisztikai leírásaiban szerepel. Azon a bizonyos napon sárga mintás hátizsákot, lila kabátot és élénk rózsaszínű sapkát viselt. Piros mintás zoknija később szakadtan és piszkosan került elő egy szemeteszsákból.

A rendszerváltás időszakában valamiféle különleges érzelmi hangulat borította be az országot, a régi sajátos biztonságérzet már megingott, ugyanakkor nyitottság és várakozás ült az arcokon. Sok addig bevált viselkedési beidegződés mondott akkoriban csődöt, új technikákat kellett tanulni az új társadalmi formába való beilleszkedéshez. Az ezekben az időkben megjelenő „panelbűntények” olyan jelekké váltak a szülők szemében, melyek hatására a gyermeki önállóság fogalma pillanatok alatt változott meg. Már nem csak az számít, hogy mire képes egyedül egy gyerek, de az is, hogy mennyire biztonságos önállóságra nevelni? Mennyire engedhetjük önállónak lenni?

Nikolett esete két hónappal a körmendi gyermekgyilkosság – a 11 éves Heffenträger Zsófia halála - és két évvel Till Tamás eltűnése előtt történt. Mindhárom esetben egyedül otthon tartózkodó, vagy az utcán egyedül közlekedő gyerekről beszélünk, egy olyan időszakban, mikor a „kulcsos gyerek” fogalma még teljesen mindennapi volt, és a fogalomhoz még nem társult veszélyérzet. Ezek az esetek később nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ma már az óvodás és általános iskolás gyerekeket szinte az intézmény kapujáig viszik kocsival a szülők.

1998. január 14-én délután, egy békés kisváros széles és forgalmas útján vagyunk, a tél ellenére tíz fokos a hőmérséklet. Délután négy óra, két órával később már koromsötét lesz és fagyos hideg. Nem csak térben, de időben is sokat kell utaznunk ahhoz, hogy megérthessük azt a képet, ami most elénk tárul, és aminek keretében egy kislány, akinek édesanyja reggel befonta a haját, egyedül sétál hazafelé a néptánc foglalkozásról, zsebében a lakáskulccsal.

Nikolett negyedik gyermekként született a családba. Két fiútestvér után jött világra egy Edit nevű kislány, aki születését követően csupán pár órát élt. Nikolett az első keresztneve mellé ennek a kislánynak a nevét is megkapta, így a teljes neve Szathmáry Nikolett Edit lett.

A veszteség után ő lett a családban újra a remény hordozója, aki gyakran mondta édesanyjának: „úgy szeretlek, mint pipacs a napfényt”. Nikolett új kezdet volt és egyben „mécsesgyermek” is, vagyis egy olyan élet, aki saját világa mellett egy másik szeretett rokon emlékét is fenntartja.

Az édesanya egyedül nevelte a gyerekeit, és kiállítótermek takarításából tartotta fenn a családot. Nehéz volt összehangolni a szükségleteket a lehetőségekkel… Nikolett szeretett a természetben vadkacsákat lesni a nagybátyjával, így tervei között az szerepelt, hogy „vadkacsa-szakra” fog beiratkozni majd az egyetemen.

Azon a reggelen kakaót ivott, majd édesanyjával együtt a fogászaton kezdték a napot, ahol a kislány dicséretet kapott bátorságáért. A fogorvos után reggelit vettek Niki keresztanyjánál a kisboltban, majd az édesanya dolgozni, a kislány pedig iskolába indult.

Legjobb barátja, Zoli évek múlva is attól félt, hogy egyszer őt is elviszi egy arctalan idegen, és sosem hozza vissza. Volt olyan osztálytárs is, aki a faggatózások elől később a pad alá bújt, annyira nehéz volt feldolgozniuk a történteket.

Békésnek tűnő szerdai nap volt, amely egészen fél négyig ártatlanul folydogált a medrében. Nikolett az órái után a társaival együtt néptánc órára ment át a közeli Művelődési Házba. A gyermekek fáradtak és figyelmetlenek voltak aznap, így a fiatal néptánc-oktató tíz perccel korábban engedte el őket, nem várta meg a foglalkozás végét jelző négy órát. Senki nem vádolta később emiatt a pedagógust, ám azóta is alapvető elvvé vált, hogy az intézmény nem engedheti el előbb a gyerekeket annál az időpontnál, amiről a szülő tud.

Nikolett négy órakor már úton volt, így jóval hamarabb ért oda az édesanyjával megbeszélt találkozási pontra, az élelmiszer-üzlet elé. Sétája közben találkozott a gyermekorvosával, pár percet beszélgettek is, majd a kislány egyedül indult neki az alig 800 méteres útnak hazáig. Óvodásként is sokszor megtette ezt, nem okozott számára problémát sem a helyismeret, sem a kulcs használata. Édesanyja szerint nem állt szóba idegennel, de ha a nevén szólították, arra válaszolt, mert udvarias és barátságos volt, annak nevelték.

„Nem tanítottuk meg félni” – mondták később keserűen a nagyszülők.

Az édesanya a boltnál már nem találta Nikit, néhány percre egy másik lila kabátos kislány után biciklizett. Nikivel az volt az egyezményes jelük, hogy ha az édesanya kirakja Nikolett kiskori rózsaszín takaróját az erkély korlátjára, akkor fel kell jönni a játszótérről. A jelzés ellenére Niki estig sem jelent meg.

Hét perc séta volt csupán a bolttól a panelházig, Nikolett a délutáni forgalmas úton ezalatt a hét perc alatt eltűnt, valaki elvitte, és soha többet nem látták őt élve. Panellakások sokasága, boltok, és hazafelé tartó emberek vették őt körül, mégsem látott senki semmit, egyetlen szemtanú sem jelentkezett. Sötétedéskor az édesanya értesítette a rendőrséget.

A Békés megyei rendőrök mindent átfésültek a környéken, a közeli erdőket, nádasokat is, és helikopterek pásztáztak a térségben heteken át. Pár nap múlva több száz rendőrt vezényeltek a terepre, speciális kutyás egységeket is bevetettek, köztük a híres Mancs kutyával, és leeresztették a Gyulán átfolyó Életvíz-csatornát is. 9000 embert kérdeztek ki a nyomozás első napjaiban. A lakosság később hamisnak bizonyuló információk özönével árasztotta el a rendőrségi vonalakat, míg a rendőrök hangosbemondókkal is keresték az elveszettet. Egy gyereket sem lehetett többé egyedül látni Gyula utcáin, minden iskolásnak fogták a kezét.

A kislány arca megjelent plakátokon, buszokon, gyufásdobozokon is, azzal a jellegzetesen Niki-s kifejezéssel a vonásain. Az egész ország megdöbbent, felháborodott és három évig nem szűnt meg a keresés. Mivel Gyulához közel van az országhatár, emberrablásról, szervkereskedőkről pletykáltak az emberek.

Három év múlva a nádvágók az évi menetrendjük szerint zöld zsákokba gyűjtötték a levágott nádat, amiért később a köztisztasági munkatársak mentek el. Akkor találtak pár méterre még egy zöld zsákot, ami nehezebbnek bizonyult a többinél, ezért a munkások belenéztek. Apró koponyát és csontokat találtak a zsákban, koszos ruhaneműket és súlyos iszapot.

Végül 1400 méterre a háztól, a nádasban leltek rá Nikolett maradványaira, haja akkor is ugyanúgy volt befonva, mint ahogy édesanyja fésülte a januári reggelen. Nem élhetett sokat elrablása után… Melegítőfelsője, alsóneműje, iskolatáskája soha nem került elő, és csupán a csontokból nem lehetett megmondani sem a halál közvetlen okát, sem azt, hogy mi történhetett közte és a tettes között. A ruhaneműk hiánya szexuális indíttatást sejtetett.

A nádast az előző években is vágták, és a rendőrség ezt a terepet is kutatta, így feltételezhető volt, hogy a zsák csak évekkel később került a helyszínre. A vizsgálat szerint a holttest egy ideig vízben ázhatott, ezért nem sikerült kutyákkal megtalálni. Hol volt? Miért hozták a nádasba az eddigi helyéről?
 

Mi történhetett? Valaki egyszerűen prédára vadászott aznap délután az óvoda, iskola és játszótér közeli helyszínen? Egy nő volt a tettes, akinek nem születhetett gyereke, és megpróbálta a másét megszerezni, de a kislány ellenállt? Vagy az a három ember megöléséért börtönben ülő férfi volt az elkövető, aki a bűncselekmény időpontjában még szabadlábon volt, és egyik előző áldozatát szintén a nádasban hagyta egy zsákban? Ő sosem vallotta be ezt a gyilkosságot, de utalt rá, hogy vallomása esetén a börtönben szétszednék őt a rabtársai. Azóta ő a fogságban elhunyt, tőle már nem tudhatjuk meg az igazságot.

„Sokáig láttam még a padban” – mondta Nikolett osztályfőnöke, és a gyerekek mindvégig üresen hagyták Niki padját az osztályteremben. Niki édesanyja egy kis csontdarabot elcsent, és apró dobozban ma is otthonában őrzi. Nikolettet a kedvenc dínójával együtt fehér koporsóban temették el, és ma is minden évben emléksétát tartanak érte.

Nem feledjük!
 

Indexkép: Random / Youtube