Hollós Mátyás királyunk országa nem a naplopók, nem a gondtalan restek országa volt, de nem ám: az az idő se' katonát, se' polgárt, se' urat, se' parasztot, se' kisembert, se' nagyembert nem engedett ellustulni. Örökösen tomboltak a vérontó hadak a határokon, a határokon belül izzott a munka, lángolt az igyekezet, aminek az ország hatalmát, dicsőségét fenn kellett tartani. Ebben az időben bizony megemlegették, ha valamerre egy haszontalan tunya ember találtatott. Olyan nagy országban, amilyen Magyarország volt, került azért akkor is egy rakás megátalkodott lustafi, kik minden istenadta nap Szent Heverdelt szerettek ünnepelni.

Mátyás királynak egyszer olyan gondolata támadt: megfogadta Magyarország leghírhedtebb három lustáját, akik még azt se állották meg nyögés nélkül, ha a kisujjukat kellett mozdítani. Ezt a csuda három lustát felhurcolták a királynak Buda várába, ott Mátyás rendelkezésére külön takaros kis házat kaptak, az volt a dolguk, hogy semmi dolguk a világon ne legyen. Szolgákat, szolgálókat adtak melléjük, akik a három lustára takarítottak, fűtötték, főzték, öltöztették, vetkeztették, mosdatták őket, talán még a falatot is megrágták, mielőtt a lusták szájába kerülne. Így kellett a budavári három lustának a házban élnie csúfságra, nevetségre, egész ország csak leste, meddig bírják azt a rettentő semmittevést.

Bírta a Mátyás három lustája, egyik jobban bírta, mint a másik. Egész nap hevertek, szuszogtak, mert úgy meghíztak, mint a malac karácsonyra. Ha megunták a háton fekvést, a hasukra fordultak, ha abból is elegük volt, vissza a hátukra. Olyan lusták voltak már, a legyet is lusták voltak elkergetni az orruk hegyéről. Egyszer azután, hogy esett, hogy nem, kigyulladt a Mátyás három lustája felett a tető. A járó-kelő nép nagyban kiabálta a tüzet odakint, a láng is megcsapta már az ablakot. Akkor az egyik heverő fickó odaszól a másikhoz, álmosan:
- Úgy látom, koma, ég a ház.

www.abbcenter.com/mese