„Huszonnyolc éve, 1993-ban esküdtünk s azonnal gyereket akartunk, ha lehet, legalább hármat. Kis túlzással babaruhákkal indultam a nászútra, annyira biztos voltam benne, hogy azonnal összejön. Tévedtem. Nem is sejtettem, hogy tíz éves procedúra vár majd ránk. Attól kezdve ez töltötte ki az életünket. A kezdeti sikertelen próbálkozások után szakemberhez fordultunk.” – kezdi történetét Gabi, aki azóta már boldog, kiegyensúlyozott, kétgyermekes családanya. „Elindultunk az úton és elkezdődtek a kivizsgálások. Ahogy telt az idő, egyre inkább egyértelművé vált, hogy természetes úton esélytelen a gyermekvállalás. Közben sokat beszélgettünk a férjemmel arról, hogy elindítjuk az örökbefogadási procedúrát is attól függetlenül, hogy sikerrel jár-e a lombikbébi program vagy sem. Mivel legalább két gyermeket szerettünk volna, úgy gondoltuk, hogy bármi is történik, mi mindenképp örökbe szeretnénk fogadni egy újszülött babát, de persze az orvosi eljárásokat sem hagytuk abba.” – folytatja Gabi. „Az akkori kezelőorvosom támogatta ezt az ötletünket, így megtettük a szükséges lépéseket. Eközben rendületlenül jártam a kezelésekre. Emlékszem, épp nyaralni indultunk, előtte még felhívtuk az irodát, ahol semmi jóval nem kecsegtettek minket, csak annyit tudtak mondani, hogy valószínűleg nagyon sokat kell várnunk. Aztán ahogy hazaérkeztünk a nyaralásból, csörgött a telefon a munkahelyemen, hogy többen visszaléptek előttünk és van egy pár napos kisfiú, aki örökbefogadó szülőkre vár. Azonnal hívtam a férjemet, hogy este lesz egy kis programunk: nevet kell adnunk a kisbabának, akit mi fogunk megkapni. A nagy tanakodásban az asztalon lévő újságra tévedt mindkettőnk tekintete, a címlapján Benedek Tiborral és rögtön tudtuk, hogy jó példakép, legyen hát Benedek a neve. Hihetetlen érzés volt belegondolni is, hogy egy újszülött kisfiú egyedül fekszik egy kórházban a kiságyában és arra vár, hogy valaki a karjába vegye és megszeretgesse őt. Szívem szerint egyetlen percet sem vártam volna, azonnal rohanunk, de hát végig kellett járni a hivatalos utat. Sok bonyodalomra számítottunk, végül minden simán ment. Amikor végre a karomba vettem Benedeket, azonnal éreztem, hogy olyan, mintha a sajátom lenne. Minden etetésre bementem hozzá és néhány nap múlva annyira összeszoktunk, hogy haza is engedtek minket. Egyszeriben kis családdá váltunk. Mindenki azonnal beleszeretett Bendibe, ő volt ráadásul az első unoka is a családban és tényleg imádnivaló kis emberke volt az első pillanattól kezdve.” – emlékszik vissza Gabi, aki közben továbbra sem mondott le arról, hogy most már Bendi mellé kistestvér érkezzen. „Hat inszemináción és egy lombikon voltunk túl, mindent végigjártunk, rengeteg energiát fektettünk bele. A férjem – már ha álmából felkeltették is – tudta, hogyan adja be hasfal alá a hormoninjekciómat, hogy egy hónapos procedúra után jön a tüszőérés, majd a leszívás, végül a beültetés. Intézetet váltottunk a korábbi orvosom javaslatára és a nagyon alapos kivizsgálásokat követően végül sikerrel jártunk: három petesejtet ültettek be. Olyan erős volt a gyermek utáni vágyam, hogy nem azzal foglalkoztam, mi lesz, ha esetleg három lesz. Két babát, ikreket pedig nagyon is szerettem volna. A három embrióból végül csak egy maradt meg, kettő magától elment a várandósság első pár hetében. Bendit nagyon megviselte, hogy a 30. hétben kórházba kerültem és a testvére megszületésig csak ott találkozhattunk, ráadásul Bianka születése után sem jöhettünk haza a szívbetegsége miatt. Aztán a műtéti időszak alatt is nagyon aggódott húgáért, féltette és nem értette igazán, miért kell annyi mindenen átmennie egy ilyen pici babának.” – meséli Gabi, aki soha semmilyen különbséget nem érzett a két gyerekkel kapcsolatban, hiszen tudja, ha Bendi nem is az ő hasában, de a szívükben született és az egész család úgy tekintett rá mindig is, mint elsőszülött fiukra. „Pontosan tudom, mi az a reménykedés és azt, hogyan követi az összeomlás, ha kiderül, hogy mégsem sikerült. És ma már azt is, hogy legjobb előre tudni, kiszűrni azokat az akadályokat, ami még a legtökéletesebb orvosi munka mellett is lehetetlenné teszi a próbálkozást. Kímélve egyben a testet és persze a lelket is, hogy ne legyenek kitéve annak a sok megpróbáltatásnak s akár az eleve borítékolható kudarcnak.”

Gabi végül egyetlen mondattal zárja az interjút, amit oly büszkén állít.

„Mindent megért a sok küzdelem, bármikor újra csinálnánk és hihetetlen jó, hogy ők a mi gyerekeink!”