Az én várandósságom egyáltalán nem indult egyszerűen. Diagnosztizált mióma, műtét alatt ért meglepetések sora, majd a mondat, amit egy leendő anya a háta közepére sem kíván: „a rehabilitáció ideje alatt nehogy teherbe essen, mert abból nagy baj lesz”. Hosszanti méhöltések, a hasfalra kivarrt petefészek, innen-onnan lógó csövek és madzagok. Ki vágyik arra, hogy ilyen állapotban „teherbe essen”? Ez a teher nem éppen az az édes fajta, amiről minden nő álmodik…

Három hónap szigorú rehab, semmi emelés, semmi hajolás, odafigyelés mindenre, amire csak lehet. Ezt még valahogy be is tartom, de hogy oldom meg a következő nagy feladatot? A felépülést követően ugyanennyi időm van „teherbe esni”. Ha ez nem sikerül, akkor két opció jöhet szóba: egy újabb műtét vagy a lombik. Mindkettő gondolatát már akkor utáltam, amikor elhagyta az orvosom száját.

Nosza rajta, egy újabb kihívás. Ne bízzunk semmit a véletlenre, mert véletlenek, na azok nincsenek. Csodák ellenben nagyon is vannak.

„Átvirrasztott éjszakák, száz el nem mondott szó…”

A fájdalmasan hosszúra nyúló beszélgetések során arra jutottunk férjemmel, hogy a három dobásunkból az egyik tripla hatos lesz és nyerünk. Ám hogy biztosra menjünk, mindketten éreztük: szakmai segítséghez kell fordulnunk. Felkerestük hát a nőgyógyászt és határozottan elé álltunk kérésünkkel, hogy most azonnal próbáljuk meg a hormonkezelés nélküli inszeminációt. Az első ciklus - beavatkozás szempontjából – sikeresnek bizonyult, de a 28. napon elveszett minden. A második próbálkozás alkalmával egyetlen érésben lévő tüszőm sem volt. Halvány reményfoszlány maradt a harmadik, egyben utolsó beavatkozásra, ami kivégezte a hatodik hónapot is. Ennyi időt kaptunk, egy perccel sem többet.

Itt már engedtünk a magunknak támasztott szigorú szabályokból és minimális hormonterápiával vágtunk bele a ciklusba, hogy rajt-cél győzelmet arathassunk. A fizikális feltételeken túl mentálisan is teljesen a topon kellett (volna) lennünk. Kétnaponta ultrahang vizsgálat, néha egy-egy vérvétel, majd az utolsó találkozás alkalmával az optimálisnak vélt idő becserkészése: december 24. pontban dél. Jelentem, van még olyan orvos a világon, aki nem csinál abból ügyet, hogy a szenteste napjából pár órát egy kétségbeesett meddő párra áldozzon, akiknek az elkövetkező életük többek közt rajta is múlik.
 

Karácsonyra megtanultunk imádkozni.

Nem indult zökkenőmentesen az ünnep, hiába a fizikai jóllét, ha pszichésen nem kap meg minden támogatást az ember, amire ilyenkor szüksége van. Rajtunk kívül álló külső tényezők miatt úgy indultunk el az inszeminációra, hogy a férjem mérgelődött, én pedig végigsírtam az utat. Majd egyszer csak a semmiből hirtelen belém vágott egy mindennél erősebb, addig ismeretlen érzés: kiválasztott minket. Ma Anyává és Apává válunk. A beavatkozás jól sikerült, a karácsony lecsengett és január 11-én – életemben először – a már megszokott egy csík helyett kettő kezdett el kirajzolódni azon a bizonyos teszten.