Mama gyógyítóasszony volt, olyan bosziféle. A jobbik fajtából. Nemigen ártott senkinek, de nem is volt rá szükség. Hisz félték kicsit az emberek a hírét eléggé.

  Szinte minden emlékem a gyerekkoromból őhozzá kapcsolódik, hozzá és az apámhoz. Vannak szépek, édesek, örömössek és sírósak. De a legmélyebb egy keserű, egy nagyon fájó emlék...

  ...18 éves voltam , apám, szegény,  nem élt, nagyobb nővérem férjnél volt, s így már csak 5 nő élt egy fedél alatt. És már én is dolgoztam.

   Egy alkalommal délután kellett mennem ügyeletet tartani, s reggel én intéztem a bevásárlást, mamával a főzést. De indulás előtt mégse rendes ebédet ettem, hanem elővarázsoltam a reggel vásárolt kicsi konzervdobozt: egy olívaolajos szardíniát. Erről tudni kell, hogy nálunk mindenki nagyon szerette, de elég drága lévén, ritka csemege volt az egy ekkora család asztalán. és hát nekem, mint majdnem legkisebbnek, bizony akkor se igen jutott.  De akkor én elhatároztam, hogy azt és ott, és egyedül megeszem.

Neki is álltam derekasan. Jaj, még érzem az ízét! - És látom a mamám szemét is, aki belépve a konyhába, csendesen rámnézett, majd a dobozra...és egyetlen szó nélkül kifordult az ajtón.

Amióta az eszemet tudom, ő volt az, akihez mindig fordulhattam...aki igyekezett, nem egyszer titokban, betömni mindig éhes fecskeszámat...aki ahol tudta, elleplezte szigorú anyám elől, ha nem végeztem el a rám kirótt munkát...ha nem értem haza időben...és ő volt az, aki velem együtt alig-alig jutott ehhez a mindkettőnk által nagyon szeretett jófalathoz...és én voltam az, aki befalta, egyedül, írígyen, önzőn...

Ma este a gyerekeim szardíniás szendvicset vacsoráztak...és már nem csodálkoznak, ha ilyenkor nem ülök le velük az asztalhoz. Nem ettem olajos halat azóta...keserű.

betöltés...