Alaposan eltűnődtem a hallottakon. Végül - felidézve számtalan környezetemben látott példát és a sajátomat - arra jutottam: bizonyos esetekben tényleg fennállhat ez a veszély, ha nem figyelünk.

De hogyan lesz egy rossz párkapcsolatból kiszabaduló nőből -  ha egyáltalán lesz! – kompromisszumokat elengedő, TÚL kemény, TÚL önálló jelenség, akit a férfiak már-már nőietlennek találnak?

"Sokat szenvedtem, mégis itt vagyok!"

Először is, a válás megtörténtét általában számtalan trauma előzi meg. A többség – nemtől függetlenül - hosszasan mérlegel, mielőtt átlépi a tárgyalóterem küszöbét.

Szenved a fennálló helyzettől, megoldásokat keres a problémák kiküszöbölésére, majd kínozza a sikertelenséggel járó kudarcélmény. Nehezen engedi el a korábban remélt közös jövőt, és sokáig kétségei vannak arról, mi lenne a helyes. Egyszóval, mire eljut a házasság felbontásának gyakorlati megvalósításáig, már rengeteget gyötrődött.

A nők esetében ehhez hozzájárul a teher, hogy többségében ők kényszerülnek rá a szakítás kimondására. A KSH 2022-es felmérése szerint kétszer annyi nő adja be a válópert hazánkban, mint férfi. Ez persze közel sem azt jelenti, hogy ezekben az esetekben mindig a férfi a „hibás”. Egyszerűen azt, hogy mi nők hajlamosabbak vagyunk hamarabb kihúzni a fejünket a homokból, ha párkapcsolati problémákról van szó, és érzelmi jólétünk érdekében hamarabb felvállaljuk a befejezést.

Mire tehát egy nő hivatalosan is megkapja az „elvált” státuszt, számtalan érzelmi hullámvasúton van túl. Ezek megszűnése pedig a korábbi folytonos bizonytalanság után egy újfajta tartást, magabiztosságot eredményez.

Az egyedüllét felvállalása, az új élethelyzetek, kihívások megoldása szintén magával hozza az önbizalom erősödését. Hiszen még a legrosszabb házasságban is megoszlanak valamennyire a hétköznapi feladatok. Az elvált nő azonban egy idő után felismeri, hogy egyedül is képes mindarra, amit addig ketten csináltak. Jön tehát az „átéltem, megszenvedtem, mégis itt vagyok” döbbenetes erőt sugárzó felismerése. És ezzel máris választ kaptunk az említett „keménység” egyik indokára.

Hegek

Csakhogy

bármennyire is úgy hisszük, hogy kielemeztük, elgyászoltuk, majd elengedtük a múltat, minden sérülés után maradnak hegek. Érzelmi lenyomatok a régi életből, amelyeknek már az árnyékától is visszariadunk – és elhatározások, amelyekkel az újabb kudarcélményeket szeretnénk elkerülni.

Egy félresikerült kapcsolat végén sokszor világosan látjuk, hogy valamely súlyos hiba már az első hónapokban felismerhető volt a másik részéről. Hogy bizonyos történések már AKKOR tökéletesen elárulták, hogy nem illünk össze… Csakhogy a rózsaszín köd homályában kimagyaráztuk őket. Na, de majd ezentúl! – gondolja az ember lánya elszántan.

Az óvatosság persze nem árt, csakhogy ebben is át lehet esni a ló túloldalára.

Edina barátnőmet például rendszeresen csalta a férje, míg együtt voltak. Most ádázul kutatja a csapodárság jeleit minden udvarlójánál, és gyakran már az első randi után repül az illető, egészen bagatell dolog miatt.

Persze, természetes, hogy egy tönkrement kapcsolat után konzekvenciákat vonunk le és megpróbáljuk megelőzni a hiba ismétlődését. Ám félelmünkben könnyű feledni, hogy egyetlen rosszul sikerült gesztus nem minden esetben berögzött viselkedésmintáról vagy jellemvonásról árulkodik.

Egy súlyos érzelmi sérülés után hajlamos az ember egy egész pici kétség esetén is elzárkózni az ismerkedés folytatásától. Persze, hogy a férfiak ezt túlzott keménységnek élik meg - ahogyan az is.
 

Kell egy határ!

Tény, hogy egy elvált nő - főként, ha gyermeket is nevel – fokozottan rákényszerül a határozottságra, akaraterőre, életképességre. Mindennek azonban nem kell kötelezően együtt járnia a lágyság, a rugalmasság, az - egészséges mértékű! - odaadás hiányával.

Egy nő akkor is maradhat nőies, ha tökéletesen megáll a saját lábán. Időnként ugyan kénytelenek vagyunk páncélt ölteni, hogy a világ ne győzhessen le minket – de vigyáznunk kell, hogy ez a páncél csupán addig legyen rajtunk, amíg muszáj…  

Indexkép: Depositphotos.com