István, aki történetesen egy bántalmazott áldozatoknak készült krízisszállót vezetett, szóba elegyedett a szőkésbarna fiúval, és megtudta tőle, hogy éppen a napokban töltötte be a 18. évét.

Ez a nevezetes időpont sok állami gondoskodás keretében felnőtt gyermek számára nem egy hőn áhított pillanat, hanem súlyos szorongások tárgya. Ugyanis az állami gondoskodás a nagykorúvá válás pillanatában megszűnik, így a közelgő születésnap sokuk szívében félelmet kelt, amit igyekeznek egymás előtt titkolni.

Létezik ugyan az utógondozás intézménye, ami 23 éves korig még fedelet nyújt a dolgozó vagy tanuló fiatalok feje fölé, ám a történetünk szereplője, Tamás már nem tanul és nem is dolgozik. Üggyel-bajjal fejezte be a nyolc általánost, és nem biztos, hogy értelmi képességei ennél többet is lehetővé tesznek számára.

István elvitte a fiút a krízisszálló vendégszobájába és segítséget kért az internetes közösségtől. Nem pénzt kért tőlük, bár a fiún csak egy öltözet ruha volt, hanem információt annak a fiúnak a további lehetőségeiről, aki a jelek szerint senkinek sem kellett.

Közben lassan kiderült, hogy a helyzet meglehetősen bonyolult. Az épp hivatalosan felnőtté váló fiú súlyos mentális problémákkal küzd, komoly antipszichotikus gyógyszereket szedett, időnként ijesztő érzelmi kitörései vannak, vagy rombolni kezd.

Éjszaka gyakori emlékbetörések kínozták, kiabált álmában. „Ne bántsatok – sírta -, nem tehetek róla!”

Emlékei alapján molesztálták őt, de azt sem lehet kizárni, hogy ő is bántott másokat.

A második reggelen zuhanyozni indult, de mert félt egyedül, magával vitte a ház macskáját is, aki nem örült a hirtelen vízzuhatagnak, és formálisan világgá futott. „Jó helyen vagyok” – mondta Tamás a telefonban, és ennél hosszabb mondatot talán soha nem is használt.

Közben az interneten át rengeteg felajánlás érkezett, melyek közül valójában és kézzel fogható módon két darab banán és 3500 forint realizálódott. István rengeteg privát üzenetet kapott, melyben Tamást kukoricát vagy krumplit szedni hívták, és természetesen azonnal jöttek volna érte autóval, minden feltűnés nélkül…

Istvánék éppen ruhaneműt vásároltak Tamásnak, amikor megérkezett a hír arról, hogy Tamást várják a neki megfelelő intézményben, ahol szakorvosi segítség és pszichológus is várja majd. „Tamás intézményi elhelyezése ebben a percben megtörtént” – írta a segítő férfi boldogan az oldalára.

István mindenkit, aki valóban segíteni próbált, meghívott Tamás igazi születésnapjára, amit majd nála rendeznek meg a fiúnak. Estére a szürke-fehér csíkos macska is visszaóvakodott a krízisszálló kertjébe.

Míg István segített Tamás számára utat találni, összesen három nap telt el, de mint a mesebeli segítő anyóka, ő is elmondhatja ezentúl: "nálam három nap egy esztendő."

Három nap, és a teljes kiúttalanságban mégis sikerült útra lelni.

Kép: Fónagy István