A fenti idézet számomra különösen kedves, mert nem csak az elfogadásról, de a vállalásról is szól. Márpedig ez mindennek az alapja. Ahhoz, hogy a család élete normálisan folyhassék tovább, el kell fogadni, s a környezettel is el kell fogadtatni a különleges gyermeket. Ez természetesen minden, valamely mássággal élő gyermek esetében így van! Ne szégyelljük, ne rejtegessük a rokonok, az ismerősök elől. Ő ugyanúgy teljes értékű ember, s ahhoz, hogy a saját szintjén szocializálódni tudjon, ismernie kell mindent, amit befogadni képes!

Csecsemőkorban a Down-baba nagyon gyenge, lassabban fejlődnek izmai, később fordul, s minden fejlődési fokozaton némi időeltéréssel halad végig az átlag gyermekhez képest. Sokat segítünk neki, ha rendszeresen masszírozzuk, tornáztatjuk kis testét. Ebben szakszerű tanácsot fog adni a gyógytornász, akihez mindenképp hordani kell, ugyanúgy, mint korai fejlesztésre. Vegyük gyakrabban kézbe, szeretgessük többször, s beszéljünk, magyarázzunk neki, amikor csak lehet. Egy ma 11 éves down-os kislány mamája mesélte, hogy mikor kicsi volt Noémi, ő folyton énekelt. Ha nem is látta a gyermek, mindig hallotta édesanyja hangját, s valószínűleg ennek is köszönhető, hogy saját képességeihez mérten Noémi korán, s nagyon jól megtanult beszélni, rengeteget énekel, s színjátszó csoportban játszik!

Persze nem csak a beszédfejlesztésre kell ügyelni! Vegyük körül őt színes, vidám figurákkal, játékokkal, vigyük gyakran a szabadba, sokat legyen emberek, majd ha elég erős, gyermekek között. Ha csak egy mód van rá, ne szigeteljük el a többi gyermektől! Megfelelő pedagógus mellett nagyon jól beilleszkednek az oviban. Az iskolai képzésük egyedi elbírálás alá esik, többnyire képzési kötelezettnek minősítik őket, de ez annyit jelent csupán, hogy nem erőszakolják rájuk a normál iskolai tantervet. Nagyon ügyesek, segítőkészek. Remekül elboldogulnak, megfelelő tanítgatás után a háztartásban, a ház körül. Kedves, boldog emberkék, örök gyerekek. Sok szülő ( nem reális ) álma, hogy gyermeke mindig odaadó szeretettel vegye körül, s maradjon mindig mellette. Nos, a Down-gyermek ilyen.

Viszont az is tény, önálló életvitelre soha nem lesznek képesek. Mindig szükségük lesz a gondoskodásra. Amíg a szülő megteheti, többségük odahaza él. Ma egyre gyakoribb szülőcsoport-kezdeményezés eredménye a lakóotthonok létrejötte. Ezekben az otthonokban a gyerekek, vagyis inkább fiatal felnőttek amennyire csak képesek, önállóan élnek, természetesen megfelelő segítő háttér mellett. Dolgoznak sokan, s különböző önfejlesztő csoportokat alkotnak, remek lehetőséget nyújtva egymásnak, maguknak a teljes, tartalmas életvitelre.