Mert alapjáraton nem szokás a családban fejhangon visítani, olyan is volt már, hogy egy egész pókfészek kelt ki a nagylány szobájában valami behurcolt kerti játék óvó rejtekén, de még akkor sem volt nagyobb sikoly, csak sápadt porszívózás, fürgelábú pókcsecsemők kegyetlen üldözése, és halk, ám az anyanyelv fölényes birtoklásáról tanúságot tévő szitkozódás.

Ez azonban más helyzet volt. Például a mérete. Derékig ért ugyanis. A szőre hófehér, a fülei egy jobbfajta szamarat megszégyenítően legyeztek a langy szellőben, a pofájába pedig, már így messziről is látszott, gondolkodás nélkül belefért volna egy fél teve, s a farkával, ezzel a korbácshoz hasonlítható fehér izével enerváltan integetetett. Egy gondos anya ilyenkor összeszorított szájjal odasziszegi utódainak, hogy fedezékbe!, majd lángszórót ragadva leküzdi az ellent. Egy gondos anya, mondom. Mi egyhangúan menekülőre fogtuk.

Nos, az állat roppant megfontoltan, már-már búskomoran arra a döntésre jutott, hogy nyomkövet. És jött. Fülei hosszan lobogtak utána, kocogott a körme a macskakövön, és csak jött, rendületlenül. A többi járókelő gondolkodás nélkül vetette magát az árokba, kicsit rettegve és sírdogálva, a kutya meg csak jött, ellentmondást nem tűrően.

Szám sarkából odasúgtam a páromnak, aki hasonló bátorságot tanúsított a veszélyhelyzetben, hogy puskát ide, nincs az az állatvédelmi törvény, ami alapján elítélnének, ha szilánkosra lőném a megvadult pittbull agykoponyáját, de párom lehülyézett - furcsa, egzotikus szokása ez neki, ha hülye vagyok -, és azt mondta, hogy a pittbull feleekkora, véres a szája és letépett karok lógnak ki a pofájából.

Megvizsgáltam optikailag, a feltételek valóban nem teljesültek. Az állat, akiről már látszott, hogy nagy valószínűséggel kutya, esetleg csernobili mutáns vagy biológiai tévedés, megállt az utcán, nézett bennünket meg a bezárt kaput, rendkívül sokat sejtetően. Rezgett a levegő a visszafojtott  feszültségtől.

Aztán dalra fakadt. Megköszörülte a torkát, majd cifrázva, mint a velencei gondolások, hosszan rezegtette bele a szürkületbe a világfájdalmát, itt-ott falzettba váltva. Mit ne mondjak. Az állat ekkor abbahagyta a dalt, kissé könnyes szemét felemelte és, mint egy jó házból való úrinő, a páromra omolt. Tán még azt sóhajtotta, hogy repülősót!, de ez azért nem teljesen biztos.

Régi, sokat próbált házasság a miénk, szavak nélkül is értettem, mi a dolgom. Kutyakonzerv. Mondok az embernek, hogy csak átmenetileg, mert arról szó nem lehet. Bólogatott, hogyne, persze, de már szedett is elő valami rongyikát az állatnak, és ágyazott neki a műhelyben, magasra tornyozva a párnákat, mintha bizony a tisztaszobában. Az állat, akinek csak később lett a neve Hófehérke, csendes elégedettséggel nyugtázta magában, hogy átment az információ, lehanyatlott az ágyába és minden átmenet nélkül bealudt.

Másnap reggel még a fáradtságának és a lelki megpróbáltatásoknak tudtuk be, hogy nem óhajtott kikászálódni fekhelyéről, még a lábas sokat ígérő csapkodására sem, úgy kellett felcibálni. Sétálni viszont kiválóan tudott, mintha világéletében: baloldalt jött, egy lépésnyire el nem távolodva az oldalunktól, néha felsandítva, minden rendben van-e velünk. A pórázt lelkesen fogadta, a fagyit kifejezetten imádta, s hosszan nézett estelente befelé a kerti ajtón, nyomon követve az esti film bonyodalmait. Egy szigorú kézemelésre azonnal fenékre vágta magát, intésre odajött - ideális volt, maga a csoda.

Láttuk persze, hogy volt a fején egy vágás, keresztben, gyógyulófélben.

Mégis, csak nagyon-nagyon sokára jöttünk rá, hogy a talált állat, ez a csodaszép tündérke - bizony csontsüket. De olyan nagyon és rettenetesen süket szegény, hogy a mennydörgést se, a fülébe küldött furulyaszót se, semmit se hallott. Abszolut. Szájról olvasott. Nézett, nézett, próbálta megfejteni, dekódolta a kézjeleket - és a legjobb képességei szerint igyekezett megfelelni. Jól ment, igazán. Az állatorvos mondta, hogy valószínűleg harci kutyát akartak belőle nevelni, s mivel nemigen ment - a föld még nem hordott ennyire jámbor jószágot a hátán -, feltehetően bántották. Ezért a vágás a fején. Meg még azt is mondta az állatorvos, hogy a helyünkben megtartaná, annyira gyönyörű és különleges az állat. És hogy ha másra nem is, optikai elrettentésre kiváló.