Alig kétezren élünk ezen a csöpp településen nem egy, nem kettő háziállattal birtokonként. Legyen az kutya, macska, baromfiudvar vagy sertéstelep, lovarda vagy bármi. Bármi és bárki, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az a petárda és a tűzijáték. Ők semmi mást nem látnak az égre lőtt színes pálmafákban és görög tüzekben, mint veszélyforrást, amitől menekülniük kell. Mindenáron.

Nekünk jelenleg 3 kutyánk, 32 madarunk és egy pónink van. Mindőjük egytől egyig családtag. A két nagy emu kivételével mindenkinek van védőháza vagy befóliázott röpdéje, kutyaólja és mini istállója. Emmát és Egont azonban nem lehet bezárni, mert nagyobb kárt tennének magukban, mint hogy kint, a szabad ég alatt élik túl a szilveszteri megpróbáltatásokat. Az emuk egyébként is különösen stresszes futómadarak. Nehezen viselik a szállítást egyik helyről a másikra, sok ilyenkor az elhullás vagy az olyan baleset, mint például a meghúzódott láb, aminek előbb-utóbb szintén rossz vége lesz. Egon egy rendkívül kedves, bájos fiúcska, aki majdnem féléve a családunk tagja. Ő is elveszítette a párját, ahogy Emma is, a magány mégsem hozta össze Őket az első pillanatban. Sokáig váratott magára a románc. Rengeteg vitán és veszekedésen vannak túl, a több mint 1000 m2-es területen milliószor megkergették egymást, amolyan területharcot folytatva. Végül egyik pillanatról a másikra – mintha elvágták volna az addigi viszálykodásokat – megbékéltek a sorssal, hogy nincs más jelölt egyikük számára sem, így onnantól fogva együtt ettek, együtt ittak és együtt is hunyták le a szemüket sötétedéskor. Kivéve tegnap.

Míg Emma szóra sem méltatta a délután 5 óta tartó folyamatos durrogtatások sorát, addig Egon fel-alá szaladgált a kerítés mellett. Épp ahonnan jöttek a zajok és a fények, Ő az ellentétes irányba menekült. Ha nincsenek a határvonalak, feltételezem még a világból is kiszaladt volna… Az állattartók nagyon is tudják, miről beszélek. A különbség csak annyi, hogy míg egy kutyát vagy macskát be tudunk zárni biztonságos helyre, felhangosítani nekik a TV műsort vagy valamilyen meditációs zenét és megnyugtatva hozzájuk bújni, amíg „el nem múlik a veszély”, addig gondoljatok bele, hogyan lehet egy 30-60 kilogrammos futómadarat lehiggasztani, még akkor is, ha amúgy a mindennapokban teljesen kézszelíd, szelfizik velünk és ha épp olyanja van, akár még párnának is használhatnám, ha nagyon akarnám.

Délután 5 óta félóránként-óránként felöltöztem és körbementem, hogy mindenki tudja: itt vagyunk, vigyázunk rájuk, minden rendben lesz. Majd éjfél előtt pár perccel kiköltöztem Egonhoz, aki őrületes tempót futott az alig egy óra leforgása alatt. Szánom-bánom, hogy nem applikáltam rá valahogy a telefonomat és indítottam el a lépésmérőt, mert őszintén kíváncsi lettem volna rá, hogy ijedtében hány maratont teljesített. Ha nem vagyok kint, reggelre sírtunk és temettünk volna. Egy-egy nagyobb durranásnál és fényhatásnál ugyanis Egi az egyik kerítéslyukon átdugta a fejét, kettővel feljebb pedig vissza akarta húzni, ezért úgy belegabalyodott, mint macska abba a bizonyos házi cérnába.

Több óra a pokolban. Ez jut nekünk, állattartóknak minden áldott évben szilveszter napján. Mert hiába nem lehet tűzijátékot árulni, amíg kereslet van, a kínálatot is meg fogják oldani. Hiába van kijárási tilalom, ha este hattól nyolcig bárhol bármit lehet büntetés nélkül csinálni, mert könnyebb elmenni mellettük, mint leállni velük. És hogy miért mondom, hogy nagyzási mánia és feltűnési viszketegség? Mert ha nem az lenne, akkor mindenki egyszerre köszöntené az új évet, pontban éjfélkor fellőnék az összes környezetkárosító bombát az égbe, majd visszavonulnának és jól berúgnának a pezsgőtől, ami már senkit nem érdekelne. De nem ezt csinálják, hisz a szomszéd rétje mindig zöldebb, és meg kell mutatni neki, hogy ez nem így van, de előbb még ki kell várni, hogy ő mutassa meg a sajátját. Aztán hadd dögöljön meg a tehene. Vagy a csirkéje, a malaca, a lova, a kutyája, a macskája vagy épp az emuja.

Egy évünk van kitalálni, hogy a soron következő poklot hogyan éljük túl. Megszoksz vagy megszöksz. Szánom-bánom, de én ezzel az elkorcsosult társadalommal képtelen vagyok azonosulni, úgyhogy bízom a szerencsében és a minden héten feladott lottóban, hogy olyan helyre költöztethessünk mindenkit, akit szeretünk, ahova a jószándékkal kikövezett út nem a pokolba vezet…