Amikor valakit olyan tragédia ér, hogy a várva-várt kisbabáját veszíti el, nagyon nehéz eldönteni, hogy hogyan reagáljunk rá. Már fel voltunk készülve az örömre, a gratulációkra, vártuk mi is a babaképeket, aztán derült égből villámcsapásként jön a hír, hogy már nincs baba… Az együttérzés általában mindenkiben megvan, de bizonytalanok vagyunk, hogy a másik vajon szívesen veszi-e a közeledést, vagy inkább a terhére vagyunk vele. Hiába szeretnénk ilyenkor valami vigasztalót mondani, valójában semmi okos nem jut az eszünkbe. Mert mit lehet mondani egy szülőnek, aki elveszítette a kisbabáját? Nem mondhatjuk, hogy ne sírjon, mert magunk is tudjuk, hogy minden oka megvan a sírásra. Nem mondhatjuk, hogy ne szomorkodjon, majd lesz másik babája, hiszen egy kisbaba elvesztése nem hasonlítható egy vagyontárgy elvesztéséhez, ami helyett majd kaphatunk másikat. Nehéz megszólalni ilyenkor, és - talán épp ezért - sokan választják inkább a hallgatást.

Ez a megoldás viszont több szempontból is kellemetlen. Mi magunk úgy érezhetjük, mintha a ki nem mondott szavak egy gombócba gyűlve a torkunkra forrtak volna, de annak, aki épp a fájdalmával küzd, a hallgatás kimondottan bántó lehet. Úgy érezheti, kerülik, mint a leprást, nem mernek a szemébe nézni. Ha mégis úgy döntünk, hogy nem hagyjuk szó nélkül a tragédiát, csupa közhelyesnek tűnő mondat jut eszünkbe, mint pl. őszinte részvétem; ha bármiben segíthetek, csak szólj; nagyon sok erőt kívánok neked; veled érzek… stb. Sokan úgy érzik, ilyeneket nem képesek kimondani, de más szavakkal mégsem tudják leírni az együttérzésüket. Látszólag nincs jó megoldás tehát, pedig azt hiszem, mégis van középút.

betöltés...