Mit tapasztalunk? Nem áll szóba velem. Ha igen, akkor is csak visszabeszél. Lenéz. Lusta. Állandóan csak fekszik. Rendetlen. Nem jön haza időben. Rémes ruhákat és/vagy frizurát és/vagy kiegészítőket hord. Bandázik. Nem tanul. Csak enni jár haza. Utál minket. Mit érzünk? Miért pont velünk történik mindez? Elveszítettem az én drága kislányomat/kisfiamat. Kétségbe vagyok esve, hogy mi lesz ebből a gyerekből. Szülőként csődöt mondtam. Már nem aggódom, hanem egyenesen rettegek. Ha nem keményítek be, baj lesz. Most van az utolsó lehetőség arra, hogy megneveljük.  És a többi… Nem túl vidám gondolatok ezek, és a hozzájuk szorosan kapcsolódó események sem hajaznak egy sikerében emlékezetes családi mulatságra, sőt. De csupa jó hírrel szolgálhatunk.

Az utolsó dackorszak

Egyet már átéltünk akkor, amikor gyermekünk ráeszmélt arra, hogy egy csomó dolgot egyedül, saját erejéből is képes megtenni. Az önállósághoz azonban kapaszkodókra van szüksége, így hát feszegeti a határokat, hogy meddig, merre. De az irányítóközpont ekkor még mindig szülői felügyelet alatt áll, ennek puccsal történő felszabadítása a kamaszkor maga. Már nem az a kérdés, hogy A pontból a B-be el tudok-e jutni a két lábamon, hanem az, hogy a saját akaratomból akarok menni, mert már nemcsak a testi adottságaim, hanem a szellemiek és az érzelmiek is adottak az önálló döntéshozatalhoz. És ha egy mód van rá, ne kísérjenek tapsikoló rokonaim az utamon…

A nevelés korlátai

Amikor a gyerek - nagyjából 11-12 éves korában - eljut odáig, hogy elkezd terveket szőni a saját maga feletti hatalom átvételére, addigra nekünk el kell készülnünk, mert utána már csak a puding próbája következik. Nem ekkor kell elkezdeni nevelni, szabályokat felállítani, új elveket kitalálni, más életmódot követelni: volt erre egy évtizedünk. Ha eddig nem tettük, akkor a dolgok kétségbeesett pótolgatási kényszere csak mélyíteni fog a konfliktusokon. Nem arról van szó, hogy egy ötévessel azt gyakoroltassuk, hogy mikor kell hazajönni egy buli után, hanem arról, hogy hozzászoktassuk: vannak bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani. Ha egy évtizedig szabad volt a vásár, akkor nehéz dolgunk lesz. Ha évekig úgy loptunk magunknak szabad perceket, hogy leültettük a képernyő elé, ne kezdjük kamaszunkon számon kérni, hogy annyit tévézik. És még sorolhatnánk. Mindent, amit eddig megtettünk vagy nem tettünk meg, az arcunkba fogunk kapni.

Szörnyecskék

S hogy miért kellene örülnünk annak, ha utál? Hát leginkább azért, mert egy olyan rögös úton lépked, amelynek minden egyes bukkanója számos információt és tapasztalatot rejt a jövőjére nézve: a szakemberek szerint az a jó kamasz, akivel baj van. És hát néha fröccsen a sár, ha kátyúba hajt a szekér… Egészséges fejlődést jelez, ha nem is extrém a gáz, de azért akad gond. Nézzünk magunkba… Előfordult már az velünk, hogy valakit úgy próbáltunk - tudatosan vagy anélkül - kizárni az életünkből, jobban mondva a szeretetünkből, hogy rosszabb színben tüntettünk fel magunk vagy mások előtt? A serdülő sem tesz mást: meg akar szabadulni tőlünk, vagyis az állandó felügyeletünktől, a gyerekkortól, az irányítástól, és ezért megpróbál minket távol tartani magától: visszabeszéléssel, lenézéssel, látszólagos utálattal. Pedig szeret ő, csak éppen nem akarja már azt a szoros köteléket, ami születése óta fogja, s immáron fogva tartja. Nincs más dolgunk, csak elengedni. És ez sokkal nehezebb dolog, mint bármelyik „fegyelemsértést” végigélni, lereagálni.

Szülők tétlenségre ítélve?

Nagyjából. Hogy egy másik nagyszerű szakembert - Vekerdy Tamás - idézzek: „lemerülni, és kibekkelni…”. Még egyszer: nem most kell elkezdeni nevelni. Viszont feladatunk, hogy megóvjuk a kamaszt saját magától és a rá leselkedő veszélyektől, mert hát a vészjelzőrendszere még nem működik elég jól. Neuralgikus pont a hazajövetel kérdése: legyenek ésszerűen körvonalazott elveink. Nem túl célravezető annak az apukának a viselkedése, aki a 19 éves lányát este kilencig engedi el a barátaival. De azoké sem, akik azt sem tudják, hol és meddig van távol drága utóduk. Ismerek olyan belevaló anyukát, aki szintén belevaló fiainak továbbképzést tartott az „ivás” című esetlegesen előkerülő tantárgyból: inkább az anyjától tudja meg, hogy a rumpuncs egy rémületesen pocsék valami, amit semmiképpen se keverjen pezsgővel, minthogy erre a detoxikáló ügyeletese tanítsa meg. Egyébként a kamaszok jelentős része úgysem tartja be a szabályokat, ez is az idegőrlő játék része. Nem érdemes hegyi beszéddel összekötött bődületes balhét csapni, nem kerülünk közelebb a célhoz, és a vérnyomásunk is az egekbe szökik majd: közöljük vele, hogy nem tartotta be a közösen meghatározott szabályokat, s ezért a közösen meghatározott büntetés jár. Pont.

Hagyjuk békén!

Ne cseszegessük állandóan, hogy keljen fel az ágyból, ne aludjon annyit. Észrevették, hogy (normál esetben) egy kamasz képes ebédre elfogyasztani egy étterem komplett menüjét kétszer? Kell neki, szüksége van rá a szervezetének, mint ahogy az alvásszükséglete is megnő, mert mindaz, ami a testében-lelkében-agyában végbemegy, iszonyú energiát emészt fel. Kakastaréjt vágatott magának? Először is tisztázzuk magunkban, hogy valóban minket zavar ez, vagy cikinek érezzük a környezetünk előtt? Ha ez utóbbi, akkor oldjuk meg magunk. Ha az előbbi, gondoljunk arra, hogy a fizikai szükségletein kívül szüksége van arra is, hogy különbözzék tőlünk, néha nagyon, és kell neki az is, hogy tartozzék valahová. Látványelemeit tekintve pechünk van, ha neopunk a banda, amelyik befogadja, de még mindig ez a jobbik verzió annál, minthogy egész kamaszkorát magányosan töltse a szobájában. Igaz, akkor nekünk nincs sok dolgunk, de ennek ne örvendjünk annyira.

Hihetetlen nehéz úgy végigcsinálni ezt az időszakot - akkor különösen, ha üvölteni tudnánk az idegességtől és a pipától -, hogy minden körülmények között mellette és mögötte álljunk, bár neki szemmel láthatóan egyáltalán nincs szüksége a szeretetünkre. Legyünk okosabbak és bölcsebbek, és tudjuk, hogy de, szüksége van rá. Csak keresi a maga helyét a világban. Elég kegyes hozzánk a természet: ad jó pár évet arra, hogy megszokjuk a gondolatát annak, hogy gyerekünk el fog hagyni minket. Használjuk hát ki, ameddig velünk van, és minden józanságunkat és önfegyelmünket összeszedve csináljuk úgy végig, hogy csak egy alsókategóriás horrorfilmre hajazzon ez az időszak.


Fotó: www.foter.com