SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Hogyan legyek jó anya? (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Bánháziné Frits Ágnes [cikkei] - 2011-05-03
Felvehetem, ha sír? Adhatok neki édességet? Ehet nyalókát? Megvehetem neki az ötvenhetedik kisautót, pónit vagy babát? Vége-hossza nincs a bennünk felmerülő kérdéseknek, amelyek mind-mind egy nagy téma köré csoportosulnak: milyen egy jó anya?

Amíg nincs az embernek gyermeke, legtöbbünk természetesnek veszi, hogy egykor jó anya lesz belőle. Mindenkiben él egy kép a saját édesanyjáról, amihez vagy hasonlítani szeretne, vagy éppen az ellentéte kíván lenni. De egy biztos: gyermekét szerető, védő, gondoskodó anyává képzeljük magunkat. Ennyi.

                  Aztán, ahogy növekedni kezd szívünk alatt első gyermekünk, jönnek a kérdések. Biztos, hogy képes leszek rá? Biztos, hogy jól fogom csinálni? Hát persze – gondoljuk, hiszen ez természetes. Én is így gondoltam. Egészen addig, amíg szomszédasszonyomtól nem kaptam egy „kedves” kis megjegyzést: „Aztán jól vigyázz a gyerekneveléssel, mert nekem az a tapasztalatom, hogy mindig a pedagógusoknak vannak a legneveletlenebb gyermekeik!” Na, puff – gondoltam – ezt jól megkaptam. (A megfigyelést egyébként cáfolni és megerősíteni is tudom, tehát szerintem nem lehet messzemenő következtetést levonni, már csak azért sem, mert a pedagógus is otthon elsősorban anya…) De azért hamar túltettem magam a megjegyzés okozta bizonytalanságon; majd én megmutatom, hogy jól is lehet is csinálni! – felkiáltással.

            Mikor megszületik csemeténk és túlvagyunk a megérkezésekor érzett öröm, boldogság és elfelejtett fájdalom (esetleg kórházi élmények) feldolgozásán, amikor kezd „beállni” hétköznapi életünk: akkor jönnek újra a kérdések. Felvehetem, ha sír? Még csak két órája szopott, adhatok neki enni megint? A mellkasomon szeret aludni a legjobban, de nem fogom így túlságosan elkapatni? Gondolom, mindenki tudná folytatni a sort a benne felmerülő kérdőjelekkel… Mindenkit izgatnak viszont a válaszok is, amik –ha nem eldöntendő kérdésekről van szó – nyugodtan mondhatjuk, szinte annyi félék, ahány embert megkérdezünk. Adott esetben előfordulhat, hogy mást mond a gyermekorvos, mást a védőnő, a nagymama, a testvér, a barátnő, a szomszédasszony… és még jól is jártunk, ha csak azok válaszolnak, akiket kérdeztünk!

            Gyermekünk növekedésével kérdéseink is szaporodnak. Adhatok neki édességet? Nyalókát? Mit kell tenni, ha a fél bevásárlóközpont már minket néz a hangos hiszti miatt? Kell az újabb póni vagy kisautó? (S hol van még a sokat emlegetett serdülőkor?!)

Azt hiszem, ezek a kérdések ugyanúgy hozzátartoznak a gyermekneveléshez, mint az éjszakai felkelés vagy a pelenkacsere. Saját magunknak kell megoldanunk. Megkérdezhetjük, hogy ki hogyan csinálja, mik a tapasztalatai, de a megoldás a mi kezünkben van. Nekünk kell tudnunk, hogy az adott szituációban – figyelembe véve a körülményeket, a gyermek és köztünk lévő (pillanatnyi és hosszú távú) viszonyt – mi a leghelyesebbnek tűnő döntés. Aztán, hogy az volt-e, majd kiderül. Van, amikor néhány perc múlva, de lehet, hogy hetek, hónapok, sőt évek telnek el, mire egy-egy döntésünk helyességét meg tudjuk ítélni. (Félreértés ne essék, szükségünk van mások véleményére, mert ugye „okos ember más kárán tanul”, tehát beépíthetjük a megkérdezettek tapasztalatait saját cselekvéseink sorába, ráadásul vannak kérdések, amelyek megválaszolásához szakember kell – így elkerülhetetlen a hozzájuk fordulás.)

            Akinek több gyermeke van, az tudja, ezek a problémák leginkább az első gyermeknél (mondhatni kísérleti alanynál) merülnek fel. A családok második, harmadik (sokadik) gyermeke már tapasztalt szülőre bukkan, akinek sem ideje, sem energiája nincs morfondírozni például azon, hogy kivegye-e a csecsemőt, ha sír. Ösztönből cselekszik, a recept szerint, amit már kipróbált — vagy éppen ellenkezőleg, mert esetleg nem vált be…

            Én rendszeresen felvettem a gyerekeket egy-két perc sírás után, igény szerint szoptattam őket, sokat aludtak a mellkasomon, esznek édességet és megvettem nemcsak az ötvenhetedik, hanem a hetvenötödik kisautót is. Jól tettem? Majd az idő eldönti… Egyre azonban mindig odafigyelek: a tőlem telhető módon igyekszem következetes lenni, megszabom a határokat és azokat betartatom a gyerekekkel, s én magam is ahhoz igazodom.

            Hogyan legyek jó anya? Fogalmam sincs, de folyamatosan próbálkozom. „Tanuljuk egymást” a gyerekekkel és élvezzük az együtt töltött időt. Aztán majd a lányom eldönti egykor, hogy alkalmazza-e a gyereknevelésben a tőlem látottakat…

Kép: foter.com

LEGOLVASOTTABB

Még ma vidd orvoshoz, ha ilyen tünetei vannak - egyre gyakoribb a betegség Magyarországon

A gyerekkori cukorbetegség nem játék, és sajnos egyre több gyermeket érint Magyarországon is. Milyen élete lesz a gyereknek? Hogyan lehet jól kezelni? Elfogadják majd a társai? Ezek a kérdések ijesztőnek tűnhetnek, de vannak gyakorlati, megnyugtató megoldások, amelyek segítenek a családnak és a gyermeknek eligazodni a diabétesz útvesztőjében.

Egyre több gyereket érint a magas vérnyomás - ez áll a háttérben

Az elmúlt húsz évben a magas vérnyomás előfordulása a fiatalok körében szinte megduplázódott. Ez már nem csupán statisztika, hanem figyelmeztetés, hiszen a korán jelentkező vérnyomásproblémák hosszú távon szív- és érrendszeri betegségekhez vezethetnek.

Rejtett válság: ezért kerülnek padlóra a kisgyermekes anyák Magyarországon

Pénzügyi hullámvasúton utaznak a magyar édesanyák: a CSED alatt még úgy tűnik, minden rendben, ám a GYES-korszakba lépve szembesülnek rendszer hiányosságaival. Rugalmas munkahelyek alig vannak, a fizetések bezuhannak, és a legtöbb anya magára marad a túlélési zsonglőrködéssel.

Anyai és apai nagyszülők: Miért más a gyerekek kapcsolata velük?

Aki figyelmesen nézi a családi összejöveteleket, az hamar észreveheti: a gyerekek valahogy mindig az anyai nagymamához húznak. Ott bújnak hozzá, nála akarnak ülni ebédnél, őt keresik, ha valami baj van. Az apai nagyszülők persze ugyanúgy szeretik az unokákat, mégis gyakran más a dinamika. De miért van ez így?

Egyszerű hátfájásnak gondolta az anyuka, amíg rá nem jött: 3. stádiumú rák volt

Amikor Courtney Liniewski hátfájásra panaszkodott, azt hitte, túl sokat ül az íróasztalánál. 34 évesen, két kisgyerek anyukájaként, krízistanácsadóként dolgozott egy pszichiátriai kórházban Milwaukee mellett - észre sem vette, hogy valami sokkal komolyabb dolog zajlik a testében. És ami a legfélelmetesebb: a tünetek olyan hétköznapiak voltak, hogy bármelyikünk figyelmen kívül hagyhatja őket.

© 2004-2022 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
ADATVÉDELMI BEÁLLÍTÁSOK
A szerkesztő ajánlja