Kedves Gizella!
Köszönöm az odafigyelést, amit irányomban tanúsítasz. Valóban nem jutott el hozzám az üzenet, ennek pusztán technikai oka van: nem volt számítógépem jó ideig. Most azonban valamiféle önigazolást érzek soraidban. Valahogy automatikusan úgy cselekedtem, ahogy leírtad, hogy kéne. A ruhákat elajándékoztam a Magyar Vöröskeresztnek. Áruljuk a házat. Sajnos nem egyszerű a mai világban az ingatlaneladás. Ráadásul szegény jó anyukám még ezzel kapcsolatban is hagyott hátra némi intézni valót... Apukám elhelyezéséről is gondoskodnom kell még. Vannak egyéb dolgok is, melyeket elmondanék Neked, de nem a nagy nyilvánosság elé még így, ismeretlenül sem tárok.
Nagyon megtisztelsz, hogy megosztottad velem édesanyád elvesztésének történetét. Valóban a saját sorsom szilánkjait vélem felfedezni a történetedben. Hiába, azt gondolom semmi nem történik véletlenül. Anyukám is azt mondta nekem még mielőtt a betegsége kiderült volna, amikor még senki sem tudta mi vár ránk, hogy a 2009-es év neki az életvéget jelenti, de ha azt nem is, az egészsége nagyon megroppan. Anyukám komolyan foglalkozott a számmisztika "tudományával", a tenyérjóslás sem állt messze tőle. A misztikus témák nagyon érdekelték. Már a megszületésének körülményei is misztikusak voltak, gyakorlatilag halva született. Az orvos letakarva félretette, mondván hogy sajnálják, a baba halott. Aztán úgy jó tíz perc múlva elkezdett nyöszörögni mindenki nagy meglepetésére.
Írtad az álmok fontosságát. Nos érdekes, de eddig amiket álmodtam mindig egészséges, mosolygós volt. Többször álmodtam azt, hogy mondom neki, hogy akkor a kemó helyett más gyógymódot választunk és milyen határtalanul boldog vagyok, hogy hagyta hogy rábeszéljem erre, és így nem fog meghalni. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy apukám (aki 82 éves és viszonylag jó egészségi állapotnak örvend, hála Istennek), haldoklott. Feküdt egy ágyban, anyukám meg mellette ült egy fotelben. Odamentem hozzá és mondtam neki, hogy apu meg fog halni. Ő mosolygott, és azt sugallta, hogy nyugi, nem lesz semmi baj. Odaléptem hozzá, könnyes volt a szemem. Végig simítottam az arcát (komolyan éreztem a bőre érintését) és elcsukló hangon azt mondtam neki, hogy anyuka ugye tudod, hogy amikor Te meghaltál az nekem sokkal jobban fájt? Ő mosolygott, letörölte a könnyeket az arcomról és azt mondta, hogy "hát persze hogy tudom". Ezután odabújtam a karjaiba és megkérdeztem, hogy akkor ezek szerint ha baj van Te velem vagy? És ő ismét mosolyogva, hihetetlen nagy nyugalmat árasztva ölelt és azt mondta, hogy "hát persze hogy veletek vagyok." Ez nagyon megmaradt bennem. Mostanában ritkábban álmodom anyukámmal. Mondjuk két napja álmodtam. Azt álmodtam, hogy már-már kiabáltam vele, hogy most már igenis mondja meg, hogy pontosan hogy is van ez a dolog a halállal?! Hogy most tényleg csak egy másik dimenzióba lép át a lélek és ott tovább él, vagy ez csak egy nagy baromság amit azért találtunk ki, hogy könnyebben túléljünk, és igazából a halál után nincs is semmi????!!!! De nem válaszolt, otthagyott vagy eltűnt, már nem tudom, de válasz nélkül hagyott az biztos! Hát igen, mostanában ez is eszembe jutott, hogy ezt az egészet csak kitaláljuk és a halállal vége, nincs Mennyország, meg halál utáni élet..... Csak hát... óriási pazarlás lenne ha ez valóban így lenne... Úgyhogy még mindig hajlok inkább az előbbire... :)
A napokban olvastam Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel című könyvét (könyveit). Hmmmm... Érdekes. Most elsősorban a halállal kapcsolatos fejezetekre fókuszáltam. Nem könnyen emészthető, de nagyon elgondolkodtató.
Amúgy már alakulok. Nem mentem orvoshoz, nem szedtem gyógyszereket, inkább beszéltem a férjemmel, és segítséget kértem a lelkészünktől. Sokat segített még ha csupán két alkalommal találkoztunk is e témában. Minden esetre nagyon köszönöm Neked a segítőkészséged. Nem tartom kizártnak, hogy még hallatom a hangom, hisz oly sok megértést és támogatást adsz nekünk, hisz magad is érintett vagy sajnos....
Egy dolog azonban kérdés maradt bennem, őszintén megmondom a kiskaput keresem...
Anyukám ruháit átadtam a Vöröskeresztnek. Van azonban néhány olyan darab köztük, amit hát hogy is mondjam... na, inkább csak mondom... szóval a bátyám hihetetlen ízléssel ajándékozott anyukámnak ruhákat. Édesanyám még 70 évesen is mindig úgy lépett ki otthonról, mint aki egy divatlap címlapfotózására készül éppen. Én négy gyerek mellett nem engedhetem meg magamnak, hogy valaha is ilyen drága ruhákat megvásároljak. Anyukám mindig azt mondta, hogy ha lefogyok, nekem adja őket, mert olyan szívesen látná rajtam. Csinos, és drága ruhákról van szó. Amiket úgy éreztem nem bírnék soha felvenni, azt már elajándékoztam egy kedves barátnőmnek. Amúgy meg mindenről anyuka jut eszembe, hogy ezt még tőle kaptam, ezt ő vette a gyerekeknek, stb... de nem fájdalommal. Inkább amolyan keserédes érzés. Talán csendesedik a gyász
Azt hiszem elbúcsúzom, mert már megint velem lesz tele az oldal. :)
Legyen szép a napod, heted, az életed. És még egyszer köszönök minden jó szót, és főleg a megható kitárulkozást, amivel megtiszteltél. Ölellek: Piroska