Testvérféltékenység újszülött

Kedves Asszonyom!
Nagyon örülök, hogy rögtön a nehézségek jelentkezése után, ilyen korán írt, amikor még csak két hetes a probléma. És azt is nagyon át tudom érezni, mennyire nehéz ez a helyzet: ha a nagyobbik lánya kevesebb gondot okozna, nyugodtabban fordulhatna a baba felé és saját maga is kevésbé merülne ki. Talán meg is lepődtek, mennyire erősen reagál a kislány a baba érkezésére, talán bosszantó is, hogy ennyi figyelmet magának követel. Talán Ön saját maga is igazságtalannak is érzi a helyzetet, hogy ne a babára, hanem a nagyobbikra kelljen figyelni. Nehezebb is úgy babázni, hogy nem felhőtlen, nem zavartalan a helyzet. És persze mindezt fáradtan, kimerülten. Az is felvetődhet, ha az elsőszülött kislányára néz, hogy talán sosem lesz már ugyanolyan, mint régen volt? Mindezek az érzések teljesen normálisak és helyénvalóak. Akármit is érez, beszéljen róla bátran a szeretteinek, ismerőseinek. Közben azonban tartsa azt is szem előtt, hogy a kislány érzései éppoly normálisak, elkerülhetetlenek, helyénvalóak, mint az Öné. Az egész világa átrendeződött – úgy érzi, az élet már soha nem lesz ugyanolyan, amilyen volt. És nem is tudja fölmérni, hogy most milyen lesz. Úgy érzi, az a legbiztosabb, ha ő is visszamegy az elejére.
Az Ön levelében az is imponáló, milyen pontosan leolvasta a három éves kislánya viselkedéséről, hogy mire van szüksége: arra, hogy újra kisbaba lehessen, aki nem tud enni, nem tud felöltözni, aki nagyon sok törődést kap, akivel szemben nincs semmi követelmény, akit éppúgy babusgatnak. Mintha megbánta volna, hogy így megnőtt, hogy ennyit ügyesedett: hiszen a kistestvére minden igyekezet nélkül is sok figyelmet kap. De többről van itt szó. Ahányszor az ember új kezdethez érkezik az életben, ahányszor valami nagyon új helyzet keletkezik, mindannyiszor mintha újra születnénk: egy kisbaba szükségleteit érezzük magunkban. A kisgyerekekre éppúgy igaz ez, mint a felnőttekre. A három éves lányának mindent újra meg kell értenie, meg kell tanulnia, meg kell szeretnie ebben az új világban, ahol újra meg kell találnia a helyét. Igen, az ő helyzete sokkal nehezebb most, mint az újszülötté. Ha Ön és a férje neki adnak több figyelmet, jó ösztönnel teszik. Alapszabály, hogy ha gyerek megélheti azt, amit most meg kell élnie (baba vagyok, végtelenül szeretnek, a fura igényeimmel együtt is szeretnek), akkor hamarabb túljut az adott fázison, mint ha fékezzük. Ha jóllakik ezzel a pluszfigyelemmel (és az nem jövő héten lesz), akkor újra fejlődésnek indul. De a rivális jelenléte mindig aggasztó lesz a számára, a helyzetet, hogy osztozni kell, újra és újra meg kell majd szoknia, ahányszor újra szembesül vele. Ez egy normális, természets élethelyzet, amivel majd megküzd, amihez egy idő után majd alkalmazkodik. De ez lassú és nehéz a számára. Addig megérdemli a szülei támogatását, akinek egyszerre kell sugározniuk, hogy (1.) tudjuk, hogy nehéz neked és most legszívesebben te is baba lennél és visszamennél a régi életedbe; (2) ki fogod bírni és meg fogod szokni, sőt, élvezni is fogod, hogy testvéred van.
És a későbbiekre:
nem az cél, hogy „jó testvérek” legyenek, hanem hogy két különálló, boldog gyereket neveljenek, akik majd megtalálják egymással a kapcsolódási pontokat ott, ahol vannak ilyenek.
Ezt az egymásra találást megkönnyíti, ha nem úgy látják a másikat, mint aki miatt kevesebb jut – bármiből.
A két gyerek igényeit kielégíteni, egyensúlyozni álmosan és részben elszigetelten - rettenetesen kimerítő feladat. Ez az emberi élet egyik leginkább embert próbáló helyzete. Önnek ezekben a hetekben minden létező segítségre és felmentésre joga és szüksége van. Amiből csak lehet leadni (háztartás, a gyerekeken kívüli bármilyen egyéb feladat), azt érdemes leadni. Ahol csak lehet segítséget találni, azt érdemes az Ön feltételei szerint kialakítani és elfogadni. És a jó anya az, aki megteszi, ami tőle telik (a saját határain belül), nem pedig az, aki tökéletesen abszolválja ezt a feladatot – az ugyanis lehetetlen. Ezt sok gyerek kibírta már.
Ha gondja van, írjon bátran.
 

Frank Orsolya
2012-10-01 13:34:13