Mozaikcsalád kicsikkel

Kedves Zsófia!
Nagy öröm, hogy a szíve csupa jót és pontosat mond. Egyetértek Önnel, hogy ha a kislány most van erre nyitva, akkor most kell válaszolni. És abban is, hogy a helyzet egy kicsit bonyolult. A hármévesek mesés-mágikus világához pedig egyébként is nagyon jól illett az a kedves, intuitív válasz, amit a hirtelen jött kérdésre adott.
Az első alapelv, amivel talán segíteni tudok, az az, hogy a gyermeknek mindig a maga szintjén kell válaszolni. A három és fél évesnek három és fél éves nyelven. A kardinális kérdés itt – gondolom – az, hogy tisztán és kereken kimondassék-e, hogy a fiúknak volt egy „külső személy” anyukája és ő meghalt. Őszintén szólva: ez valóban kemény dió. Az a tény, hogy egy anya meghalhat, bizony erősebb annál, amit egy ilyen kicsi kislány könnyen feldolgoz. A nagymama-kérdésre még lehet azt mondani, hogy a fiúknak van egy másik nagymamájuk is, de az anya-kérdés sokkal nehezebb. A kisgyerekeknek az a jó, ha a halál gondolatával, tényével fokozatosan, csepegtetve, a saját teherbírásuknak megfelelő tempóban ismerkednek meg. Ha először – mondjuk – egy halott bogarat látnak, aztán később egy halott egérkét is, ha egy idővel később egy távoli ismerős haláláról hallanak… de a túl korán, túl közelről, védtelenül megtapasztalt halálélmény nagyon megterhelő. Helytálló mondat lehet viszont, hogy a fiúknak van egy másik nagymamájuk is, és hogy miért, „erről majd később mesélek neked”. Ha a kislány még mindig erősködik, én akár odáig is elmennék, hogy azt mondom: „mert ez egy szomorú történet és én nem akarom, hogy szomorú legyél, erről majd később beszélünk, amikor már sokkal nagyobb és erősebb leszel.”
A kicsi gyerekek félig még mesevilágban, mágikus gondolkodásban élnek és meglehetősen védtelenek a saját fantáziáikkal, kevés tényanyagból levont következtetéseikkel szemben. Ha azt hallaná, hogy a fiúk anyukája meghalt, elkezdhetne félni, hogy az ő anyukája is meghal, és esetleg nem tudná ezt megfogalmazni, hanem egyedül szorongana. Nem biztos, és ha már kibukott a dolog, akkor ezt is le lehet esetleg védeni (Pl. „Az a néni nagyon beteg volt, én pedig egyáltalán nem vagyok beteg.”) A lényeg az, hogy a gyerek fejlődés-lélektani szükségleteit szem előtt tartsuk. Az pedig abban áll, hogy a saját teherbíró képessége szerint terheljük.
A második alapelv pedig éppen ez: hogy a saját szintjén is csak a saját teherbírása idejéig válaszoljunk. Akármit akarunk is mondani, ha úgy látjuk, hogy ő már elvesztette az érdeklődését, eleget hallott, menne játszani, másról kezd beszélni, akkor fogadjuk el, hogy ennyi volt az adag.
Mindent egybevetve tehát a gyermeknek alapjában az igazat mondjuk; de a saját szintjén mondjuk; a saját teherbíró képessége határáig mondjuk; és amiről azt gondoljuk, hogy még nem kell tudnia, mert nem eléggé védett (nem eléggé jártas halál, élet, egészség, betegség tárgykörében), azt nem mondjuk el, hanem vállaljuk, hogy erről majd később lesz szó. A családban hosszú távon ne legyen titok, de az igazság néha túl nyers ahhoz, hogy egy háromévesre rászabadítsuk. Ismerje meg, de a saját érési folyamatának megfelelően.
Kedves Zsófia, remélem, arra sikerült válaszolnom, amit kérdezett, és remélem sikerült olyan irányelveket nyújtanom, amelyekkel később is tud magának jó válaszokat generálni. Egy „mozaikcsalád” gyönyörűen működtethető, ha ennyi szeretettel és tudatossággal rendezik egymás mellé a tagjait. A továbbiakra is a legjobbakat kívánom!


Frank Orsolya
2014-09-07 12:58:37