Felnõttként szüleimtõl függök

Kedves Orsolya!
28 éves vagyok és szüleimmel élek. Az a helyzet, hogy esélyem sincs külön költözni, hiszen egyedülálló vagyok és nincs annyi fizetésem, hogy egyedül albérletbe tudnék költözni. Igazából azonban tudom, hogy ez sem jelentene megoldást, bár talán segíthetne a távolság. Alapvető gondom, hogy érzem, mennyire függök tőlük, miközben nem természetes közegem a családom, legalábbis nem a mindennapi életem, az otthon megélésében. Teljesen átlagos család vagyunk, fogyasztás központú család, családi házzal, hitellel, 2 szülő, 2 nagymama (egyik szomszéd, másik 10km.re lakik). Szüleim nem szólnak bele a dolgaimba, de érzem, hogy nem tartanak igazán felnőttnek, az anyagi függésem okán. Ha barátom van, akkor sokkal jobban önállónak kezelnek, bár amikor elköltöztem egy olyan sráchoz, aki nem keresett (még, de saját lakásában éltünk), akkor minden hétvégén éreztette anyám, hogy mennyire nem becsüli a fiút és a helyzetemet (2 és fél év alatt ez nem változott). A szüleimmel eléggé másként gondolkodunk, és úgy érzem, hogy ha ennek kifejezést próbálok adni vmivel kapcsolatosan, akkor ők megbántódnak, és folyamatos magyarázkodásra kényszerülök olyan dolgokban, amik nekem természetesek. Szóval más az értékrend. A nővérem 1 éve férjhez ment, és sikeres a munkájában, a férjét pedig imádják, mert humoros, öntörvényű, kedves pasas. Ha családi ebéd van, engem szinte észre sem vesznek, ha pedig igen, akkor érzem a túlkompenzációt, ami csak még inkább a szülő-gyerek viszony kifejezése, amit mondok, az nem érdekes, hanem a helyzetem az érdekes. Egyre inkább falat építek magam köré, ez a problémám. Nem akarok tőlük eltávolodni, de látom, hogy nincs igazi érdeklődés felém, csak mint gyerekük tudnak elképzelni, így inkább megpróbálok megmaradni magamnak. Nem veszekszem, hanem inkább láthatatlanná válok, így észre sem veszik, hogy nekem kényelmetlen ez a nagy kényelem, amivel szolgálni akarnak. Hogyan tudnék ezen változtatni úgy, hogy vélhetően a függésem tőlük még sajnos jó ideig megmarad, vagyis velük élek, miközben nem akarok eltávolodni tőlük? Miért nem merem vállalni magam és elfogadni a különbségeket? Velük beszélni nagyon nehéz, mert minden jelzésem, hogy valami nem az igazi, rögtön nagy drámát vált ki, és az összeborulásban feloldani hiszik az alapvető eltéréseinket. Pedig azt kéne elfogadniuk, hogy normális a veszekedés, ha az alapvető kötődés megvan. És részemről megvan. A munkámban, a baráti és kollegális kapcsolataimban teljesen működök, itthon viszont valahogy rossz fiókban vagyok, a magam számára is.
Az is lehetséges, hogy csak én szorulok szakemberre, de magánpraxist nem tudnám fizetni, az sztk pedig nagyipar, ahol nincs ilyesmire idő. Ön hogy látja?