Kedves Doktor Nő!

Ma kutatkodtam a neten, csak úgy beírtam, hogy telefonálás előtt izgulni és kiadta a szociális fóbiát. Mindig is gondolkodam azon, hogy vajon miért vannak azok a gondolatok, érzések amik el el kapnak engem, de úgy érzem rátaláltam, szerintem szociális fóbiám van.

32 éves vagyok, de már kislánykoromban szégyenlős voltam, nem mertem dolgokat csinálni, aztán meg jött a alkoholizáló,lázadó kamaszkor és társai. Viszont a mai napig fennáll az a helyzet, hogy pl. a leghétköznapibb telefonbeszélgetés előtt izgulok. Pl. felhívni a fodrászt. Komolyan mondom nevetséges. Állásinterjúk előtti állapotról nem is beszélek. Már gyomoridegem van nem tudom hány órával előtte, már előtte levő napokon az adott naptól rettegek szó szerint. Orvosok előtt is mindig izgultam. Én nem elvörösödök, hanem leizzadok. Főleg hónalj részen, de képes vagyok mindenhol, kivéve tenyér, talp, arc. A körmömet is szoktam rágni. Vannak ennek is fejezetei, hol szépen megnövesztem és úgy van egy évig, vagy mint most csak úgy lerágtam az összeset, és nem bírom abbahagyni. Ilyen igzulós helyzetekben állandóan pisilnem is kell. Képes vagyok úgy, hogy pisiltem pár percel előtte, és már újra kell. Szóval mindig gondoltam, hogy nem stimmel minden, de úgy gondolom, hogy ez a szociális fóbia a megfelelő megnevezése. Ön szerint jól gondolom?
Bűntudatom, és szégyenérzetem nincsen.

Köröljártam jobban a témát, és olyanom nincsen, mint sokan írták a fórumokon, hogy nem mernek kilépni a házból, meg ilyenek, nem vagyok korlátolt ilyen szinten, dolgozom is, meg minden, de azért gondolatilag gátolt vagyok.

Régen pl. iskolában utáltam osztály elé kiállva verset felolvasni, meg ilyeknek. Mindig megtettem, mert ha nem tettem volna, akkor hogy kilógtam volna onnan. Ígyis úgy utáltam a szakközép iskolát, nem kellett olaj a tűzre még :) De viszont utána mindig olyan szarul éreztem magam, tehát pl. versolvasás alatt végig azon járt az agyam, hogy most mindenki engem néz, szívem szerint tök máshol lennék nem itt, jaj mit gondolnak a többiek, stb. hülyeségek. Borzasztó.

Szerintem biztos, hogy volt olyan, hogy amiatt nem kaptam meg az állást, mert látták rajtam az izgulást, ugye ez nem túl nyerő párosítás, általában a magabiztos embereket szeretik, nem az olyat aki izgul. Mindig volt állásom egyébként. Csak az a belső nyugtalanság, hogy állást kell találnom, telefonálni, telefont felvenni, ha interjúra hívnak, gyomorideg ezzel kapcsolatban. Mikor befejeztem a szakközépiskolát (5 éves volt) mindig ott volt az agyamban, hogy jajj ne jöjjön el az ősz, mert akkortól kellet munkát keresnem, és féltem, igzultam ettől. Telefonálások előtt mindig hevesebben dobog a szívem. Vagy pl. ha meglátom, hogy hív a fönököm, egyből dobog a szív, és aggódás, izgulás. Teljesen mindegy melyik munkahely, mindig ez van/volt.

Problémát okoz a mindennapi életben, mert ma jött elő megint, hogy fel kellett hívnom a fodrászt, ahova 18 éves korom óta járok és előjött ez az igzulás. Tiszta őrület komolyan, tehát nem a miniszterelnököt készültem hívni. Illetve előjön ha bizonyos személyekkel kell beszélnem. Attól függ, hogy ki a másik fél. Pl. párom apjával egy társaságban (nem nagyon kedvelem őt) állandóan izzadok. De az anyukájánál nem.

Régen míg itthon dolgoztam (külföldön élünk jelenleg), egyszer azt a feladatot kaptam, hogy csináltassak céges bélyegzőket. Na én akkor kész voltam, hogy én ezt nem bírom megcsinálni, hogyan csináljam, mit mondjak stb. 24 éves voltam. Míg más ember hulla laza rutinmelónak tekinti az ilyet. Szerintem az ilyen típusú emberek, mint mi sokszor aljább munkahelyeken is dolgoznak, mint képesítésük, vagy tudásuk szerint dolgozhatnának, pontosan az ilyen gondolatok miatt. Tehát ha ezt éreztem egy bélyegző készítésnél, mi lenne velem egy tárgyaláson? Bele sem merek gondolni. Pedig végzettségem szerint, akár ilyeneken is részt kellene vennem. De mindig is kerültem az ilyen munkakört. Nem szeretek szerepelni idegenek előtt, igzulok.

Illetve azt is észrevettem még, hogyha pl. plázákban a női wc-ben belenézek a tükörbe és mellettem vagy mögöttem állnak emberek, akkor nagyon zavar, hogy engem néznek, hogy én a tükörbe nézem magam. Megteszem, belenézek, de egyfolytában erre gondolok, hogy ők néznek és zavar. És tulajdonképpen a tükörbe mikor nézek azt is nézem, hogy ők merre néznek.

Azt szeretném tudni, hogy Ön szerint is ez akkor szociális fóbia? Vagy ha nem akkor micsoda lenne?
Le lehet ezt küzdeni? Olvastam, hogy esetleg jót tenne valamiféle nyugtató.?

Köszönöm szépen kedves türelmét és válaszát, segítségét!
Üdvözlettel,
Andi