Tisztelt Doktornő!
Azt olvastm, (igaz 96-os orvosi diagnosztikai könyvben, teát nemtudom, most is ez-e az irányadó), hogy személyiségzavaros embernél mellőzni kell minden testi érintést, akármilyen jó szándékú is...
Az a kérdésem: pontosan miért kell mellőzni? (Erről nem szól a könyv.)
(És még azt tenném hozzá, hogy nekem nagyon jól esett, amikor biztatásképp átkarolt az orvos, amikor kísért kifelé, ill. tiszteletre méltó nőnek éreztem magam, amikor kabátom felsegítette. Ha nem is mutattam ki, de ezek estek jól. Ma meg már tényleg nincs semmi testi érintés, még a kabát föladását is mellőzi, csak végig nézte, hogy fölveszem, vagy azalatt az idő alatt a jegyzeteibe nézett bele... Én meg ezek miatt nem érzem jól magam, mert az előttem lévő betegnél meg látom, hogy viszi be neki a folyosóról a kabátját, pedig fiatal csaj az a beteg, 15-20 évvel is fiatalabb tőlem. De akár időssel is másképp viselkedik, mint velem. Szóval rosszul érzem magam amiatt, hogy látom máshogy viselkedik velem, mintha én nem érdemelném meg, mint ember, azt a tiszteletet, törődést, kedvességet, amit más beteg, nem érdemlem meg sem nőként, sem emberként. Nekem ezzel nem tesz jót, ellenkezőleg! szerintem egy jó orvos-beteg kapcsolat része ezek az apró figyelmességek, sőt a gyógyulást is beindíthatja, bizalmat, ha az emberrel törődnek (ilyen módon is). Viszont a hiánya miatt, az ember frusztrálva van! Nem tudom, érti-e, mire gondolok, remélem. Mintha én nem érnék annyit, mint más! Azt hiszem ez a legtalálóbb. És ez nagyon rossz érzés, és hiszen nincs is így, mert az emberek egyenértékűek...
Nem akarom ott hagyni az orvost emiatt, csak azt szeretném megkérdezni, hogy miért az, vagy az volt a protokoll, hogy személyiségzavaros embernél mellőzve legyen minden testi érintés!
Előre is köszönöm!