Katáék története nagyon régre nyúlik vissza. 15 éves volt, amikor megismerte leendő férjét, Mátét. Kata akkor Ausztriában, Salzburgban élt. Következő évben Máté kiköltözött hozzá és később össze is házasodtak.

Kata 19 éves volt, amikor megszületett a kisfiuk. Akit bár nem terveztek, de örültek neki, és aki egyébként nemsokára ünnepli 30. születésnapját.

Viszont azt mondja, így utólag visszatekintve nem volt még érett az anyaságra, a terhességhez sem úgy állt, ahogy igazából kellett volna.

”5 hónapos terhesen költöztünk az első albérletünkbe, addig anyuéknál laktunk. Takarítást vállaltam, 10-12 órában dolgoztam, az első 5 hónapban nem nagyon láttam okát, miért is kellene vigyázni magamra. Viszont a cigarettát egyből az elején letettem. Másrészt szó szerint terhesnek éreztem az egész állapotot. Utáltam, hogy meghíztam és nem jönnek fel rám a ruháim, folyton takargattam a hasamat. A baba születéséig nem nagyon tudatosult bennem, hogy egy kis érző emberke van a pocakomban. Nemigen beszéltem hozzá és nem simogattam naphosszat a hasamat."

"Csak akkor tudatosult bennem, hogy van ott valaki, amikor épp mocorgott. Páromat akkor nagyon lekötötte a munkája, így egyedül jártam terhesgondozásra. Apás szülést sem szerettem volna. Végül mégis az lett, de nem bántam meg. Április 9-ére voltam kiírva, de nem indult be a szülés. Én pedig nem mentem kórházba, mert nem mondta az orvos, így nem is aggódtam, csak vártam türelmesen hogy majd egyszer csak beindul a buli. Most már tudom, hogy mekkora rizikóval jár túlhordani egy babát. Végül 21-én hihetetlen gyorsasággal, minden beavatkozás nélkül született meg Dávid.”- kezdi felidézni az emlékeit az édesanya.

Szülés után párja elvesztette a munkáját és hazaköltöztek egy időre. Sokszor elmentek otthonról, ilyenkor a család vigyázott a babára.

”Sokszor lepasszoltam a gyermekemet. Anyósomnak, anyukámnak és legfőképp a nagymamámnak. Volt, hogy haza se mentünk csak másnap. Fiatalok voltunk és bolondok. Kifejezetten utálom magam emiatt, de sajnos megtörtént. Majdnem el is váltunk, de végül egy bő év után összeszedtük magunkat és az akkor másfél éves Dáviddal együtt visszamentünk Salzburgba.  – meséli az édesanya.

Kendőzetlenül mesél arról is, hogy nem igazán akarta szoptatni babáját, mert félt, hogy a szoptatás miatt majd nem tud lefogyni. A Gyes lejárta után sikerült elhelyezkednie. Pár évvel később pedig ismét teherbe esett, Hannát már tervezték.

”Építkeztünk Salzburgtól nem messze, és én is aktívan részt vettem az építkezésben. Anyukám figyelmeztetett folyton, hogy ne emelgessem a cementes vödröt. De jól zajlott a második terhesség is, tele voltam energiával.  Hanna is apás szüléssel jött világra és születése után már tudatosan odafigyeltem az anyaságra. Bár anyukám sokat segített, már csak akkor mentem el otthonról, ha tényleg dolgom volt. 2 éves volt Hanna, amikor végleg hazaköltöztünk Ausztriából.” – mondja Kata.

Mint mondja, Hannát se szoptatta. Még élt benne a tévhit, hogy meghízik, és Dávidnál is jól működött a tápszer.

Bár sokszor nehéznek érezte az életét két gyerekkel, egyre jobban belejött a feladatokba. Elvégzett egy iskolát, elkezdtek utazgatni, 36 évesen azonban egy komoly fordulóponthoz jutott.

”Váratlanul újra teherbe estem. Teljes sokkot kaptunk mindketten, úgy éreztük, hogy már idősek vagyunk ehhez. El sem tudtam képzelni, hogy oldanám meg a hétköznapokat és mindenféle mondvacsinált ürüggyel meggyőzve magunkat, akkor és ott úgy döntöttünk, hogy nem tartjuk meg a babát.” – mondja szomorúan.

Később ezt a döntését nagyon megbánta.

”Az első lelki sokk akkor ért, amikor Hanna elballagott az általános iskolából. A második, amikor kinéztem az ablakon és azt láttam, hogy az autójával áll ki az udvarról. Nem értettem, hová tűnt az a sok-sok év. Már nem akartak velünk kirándulni, vagy bármilyen közös programot csinálni és arra sem volt idejük, hogy meghallgassák, amit mondok Nekik. Élték a saját életüket és rájöttem, hogy már semmit sem tudok bepótolni. Túlságosan keveset foglalkoztam velük és kellő türelmem se volt hozzájuk. Sokszor eszembe jutott a megszakított terhesség is. Hogy hogy tehettem ilyet. Bármi áron meg kellett volna tartani a babát. Őriztem róla egy ultrahang képet és valahányszor a kezembe került, elsírtam magam. Még most is sírok, ahogy beszélek róla.”

Úgy érezte, hogy muszáj világra hoznia azt a kis lelket, akit visszaküldött. Amikor férjének ezt elmondta, kinevette. Ő mégsem adta fel. Felkeresett egy orvost, annak reményében, hogy tud majd Neki segíteni.

”Egyszer csak nem jött meg. Elmentem ultrahangra, de nem láttak terhességet. Kiderült, hogy a klimax tünetei ezek. Az orvosom felírt peteérlelő gyógyszert, de attól meg cisztáim lettek. Egyre mélyebb depresszióba zuhantam. Orvostól orvosig rohangáltam. Idővel rájöttem, hogy már a másfél évvel ezelőtti hormonértékek is gyalázatosak voltak. Az orvosok csupán hitegettek, diétát javasoltak, gyógyszereket írtak elő, de semmi sem segített. Az idő pedig csak ketyegett és nem sokkal később bezárult minden természetes lehetőség. A férjem pedig mit sem sejtett az egészről.” – mesél az átélt borzalmakról az édesanya.

Fogalma sem volt, hogy kérje meg párját a lombikra, amikor tudta, hogy ő hallani sem akar a babaprojektről. Végül minden lelki erejét összeszedte és kitálalt Neki. Férje annyit mondott, hogy időt kér. Elkezdődött a 8 hónapon át tartó huzavona, még a válás is szóba került, de végül sikerült elsimítani a dolgokat és Máté beleegyezett.

”Találtam Brno-ban egy klinikát, ahol 45 év felett végeznek petesejt-donációt. A klinika által kiírt időpont nagyon misztikus volt: április 21-én, a fiam 28.születésnapján volt a beültetés.”

Vereczkey Attila orvosigazgató a Családinetnek elmondta, hogy 45 év felett a petesejtek 90-95%-a kóros genetikát mutat, ezért a 45 év körüli nők teherbeesési lehetősége saját petesejttel minimális lehet.

”Ezzel ellentétben a petesejt donációval terhesség kialakulásának az esélye nem csökken 45 év felett sem, így lehetséges, hogy gyakran találkozhatunk akár a médiában is 50 év felett szült anyukákkal, akik sikeres meddőségi kezelés után egészséges kisbabát hoztak a világra. Az idősebb páciensek gyermekvállalása esetében nagyon fontos olyan vizsgálatok elvégzése, melyek a leendő édesanya egészségi állapotát mérik fel, mind fizikai, mind lelki értelemben. Ezeknél az eseteknél kiemelten fontos a kezelést komplex szemléletben végezni. Azaz szükséges a szülész-nőgyógyászok, endokrinológusok, kardiológusok és pszichológusok együttműködése is, hiszen az csak az első lépés, hogy a kívánt terhesség létrejön, de nagyon fontos, hogy a terhes-gondozást is megfelelő szakmai környezetben kísérjük végig, hiszen a kezelés végpontja az egészséges kisbaba és az egészséges anyuka lehet csak, így nagyon fontos a fizikai vizsgálatok mellett a lelki oldal támogatása is.” – árulja el a szakember.

Kata azt mondja, a beültetés után nagyon vigyázott magára és az is egy csoda hogy a terhesség elsőre sikerült. A két másik terhességével ellentétben most nem emelt, nem lépcsőzött, nem hajolt, igazából csak a kötelező vizsgálatokra hagyta el a házat. Pontosan tartotta a diétát és telefonriasztásra vette be a hormontablettákat napjában nyolcszor. Még a porszívózást és a felmosást is átvállalta a férje.

”Végre nem terhes, hanem várandós voltam. Nagyon élveztem minden pillanatát. Pocakos fotókat készítettünk, 4D ultrahangra mentem, együtt ültünk Mátéval a váróban a genetikán. Rengeteg kismama ruhát vásároltam. Lestem, hogy mikor moccan meg a picurkám, beszéltem hozzá, bogyókámnak hívtam. Máté viszont még mindig bizonytalan volt. Azt mondta, nem tudja elképzelni az életünket egy kisbabával.”

Hamar eljött a szülés napja. Ez a harmadik alkalom is apás szülés lett. Az édesanya azt mondja, egyik szülésnél sem érzett akkora fájdalmat, mint ennél. Vivien természetes úton született, de a méhlepény bent maradt, így azt altatásban vették ki.

”Amikor betoltak a műtőbe, Máté kezébe nyomták a kislányunkat. Abban a pár órában teljesen megfordult Vele a világ. Ahogy megpillantotta Vivikét, a babánk egy másodperc alatt apa egyetlen pici szerelme lett.” – meséli büszkén az édesanya.

Kata azt mondja, mindent megtett azért, hogy harmadik babáját szoptathassa. Mellszívót vett, kitartóan fejt és sokszor tette mellre a babát. Bár voltak gondok, így is 7 hónapig sikerült részben anyatejjel táplálnia kislányát. Vivi már 15 hónapos, és szülei élete csakis körülötte forog.

”Régen lazák voltunk, most túlaggódunk mindent. Azelőtt bevágtuk a gyerekeket a kocsiba és jöttünk mentünk Salzburg és Budapest között. Ma már a 4 km-re lévő nagyszülőkig is macerás elmenni, de azért idén tervezünk egy kis Balatont, természetesen elszigeteltségben a vírus miatt. Van egy kiskutyánk. Amiatt is aggódom, hogy megsimogatja. Utána egyből rohanunk kezet mosni.

És Vivi folyton beleiszik a fürdővízébe. Egy babás csoportba kiírtam, hogy ez normális-e, és mindenki azt válaszolta, hogy minden baba megissza, én mégsem tudok megnyugodni. Olyan aggódós lettem, mint a nagymamám.

Vivi sose volt még rajtam kívül senkivel. Sose etette vagy altatta más. Míg régen folyton a többiek vigyáztak a babáinkra, most egy félórára is képtelen lennék rábízni bárkire. Ennyit változik az ember 25-30 év alatt. Fiatalon alig vártam, hogy vége legyen a problémamentes terhességeknek. Most a nehéz terhességnek minden pillanatát élveztem, pedig heteket feküdtem vérzés miatt és gyakorlatilag a teljes 9 hónapon keresztül rá voltam utalva a páromra.

Sok velem egykorútól hallom, hogy:  - Áh, nekem nem lenne türelmem! Érdekes, hogy nekem most sokkal több türelmem van. Emlékszem fiatalon hazajöttünk a kórházból és felkelt éjjel a baba én meg teljesen kiakadtam, hogy nem hagy engem aludni. Pedig a fiam pár hét után már átaludta az éjszakákat. Vivi a mai napig felébred, de nem bánom.

A nagyfiam és a nagylányom kicsi koruktól kezdve mindig a saját ágyukban aludtak. Vivi születésétől fogva mellettem alszik az emeleten, szegény apa meg az alsó szinten egyedül. Bár tervezzük az újra együtt alvást, de félnék hogy Vivi leesne a franciaágyról, szóval még várunk egy kicsit.

Mindennap kétszer sétálunk. A nagyokkal sose mentünk sétálni, legfeljebb az udvarra. Napközben lent vagyunk, esténként pedig apa jön fel és építő kockáznak. Vivi imádja az apját. Mivel idősebbek vagyunk, nagyszülőnek néztek minket és korábban az összes környékbéli gratulált az unokához. Máté ilyenkor büszkén kihúzza magát és kijavítja, hogy nem unoka, hanem az ő drága kislánya. Ha Vivi nincs, Máté sohasem éli meg azt a fajta apaságot, amit most. De most én is teljesen másképp élem meg az anyaságot mint fiatalon. Bármilyen nehéz is volt sokszor, kérdés nélkül újra belevágnék. Máté azt mondta nekem, hogy köszöni, hogy rábeszéltem erre, mert így új értelmet kapott az élete és ő a világ legboldogabb embere.”