Helyére került a szekrénysor, már csak a polcait kell berendeznie. A régi házukból hozatta át ide, az osztozkodásnál ő ezt választotta. A férj vitte a tévét, a hifitornyot, az ágyat kidobták, a szekrény az övé lett. Szerette ezt a bútort, annak idején egyedül vette, a párja nélkül, de ennek már vagy 25 éve. Harmincéves életszakaszt zár le a válással. Új élet, új otthon.
Most itt, az új lakásban egész másként fest az öreg szekrény. Csak az ő ruhái vannak benne, és csak az ő holmija, minden úgy, ahogyan ő akarja.
Polcára felpakolja az átköltöztetett tárgyakat. Régóta gyűjtögetett, ajándékba kapott, kirándulásokról hozott apró díszeket. A dobozokból sorban kerülnek elő a tárgyak. Letörölgeti őket, s közben kibújnak belőlük az emlékek.
A pásztorlány, apró porcelán – ezt soha sem szerette. Nem felejti kitől kapta, milyen érzéseket őrzött, ott a polcon, hosszú évekig.
Jönnek a nippek sorban, s már tele a polc. Nem boldogul a rendezgetéssel. Túl sok az apró tárgy. Levesz belőle néhányat, s csak most ötlik fel benne a kérdés: miért őrizze ezeket? Fájó emlékek.
Nem akarja.
Elővesz egy szatyrot. Belerakja mindet. Az utolsó darabig. A nagy barna terítővel együtt, amiben ideköltözette őket. Aztán a szatyor emlék kikerül az előszobába, majd a garázsba. Mindenhol útban van. A kukába valahogy mégsem jut el.
Az unoka itt talál rá.

- Neked adom ezeket.- mondja a kislánynak. – El is adhatod, vidd le az antikváriumba.
A kislány jól ismerte az antikváriumot, a szűkös, nagyon magas üzletet lenn a sarkon. Sokat járt oda. Szerette a könyveket, az apró tárgyakat, amit az antikvárius a kirakatban gyűjtött össze. Volt ott nagy szoknyás, táncoló hercegnő, hosszúhajú királyfi, őzpár, ékszerdoboz…
A kislány az ölébe veszi a szatyrot, s egyenként pakolja ki a porcelánokat. Mindegyik ismerős neki, a nagymama polcáról. Külön örül mindegyiknek. A pásztorlány a kedvenc. Milyen régen volt - ezt akarta először levetetni a szekrényről. „Nem lehet. Az törékeny." – emlékezett a féltő hangokra. Aztán ahogy nagyobb lett, megkaphatta, megfoghatta. Persze, csak a mama kezében.
Most itt van minden darab előtte.
Volt a porcelánok között, amelyik nem tetszett a lánynak: a sötétbarna kutya. Nem akarta mondani, de arca mindent elárult. Látta is ezt a nagymama.
- Ha valamelyik nem kell, nyugodtan add el. Gyűjtesz vele egy kis zsebpénzt, mint múltkor az üres üvegekkel.
A kislány megfordította a pásztorlánykát.
- Látod ezt a jelzést? – értékes, ezt biztosan megveszik.

A lány, ahogy volt, a terítővel összefogta és hazavitte a tárgyakat. Kipakolta az ágyán. Sorba rakta őket. Melyik a legszebb… a pásztorlány került előre. Körbenézett a szobájában. Minden polc tele. Néhány cserép virág, már régóta kókadozik – de talán még életre kapnak. Az első mackója, fületlenül csücsül a többi kisgyerekkori játéka között, első képeskönyvei… nem, ezektől sem akar megválni. Összegyűjtött szárazvirágok, gesztenyék, kagylók, dobozkák, üvegek… Zsúfoltan telepakolt minden polc és asztal. Vajon hol találhatna helyet a porcelánoknak? Vagy talán csak egynek… De pont az az értékes… Kár.
Nem baj. Eladja, vesz belőle… hímzőfonalat, vagy…talán lecserélheti a nagyszoknyás táncoló hercegnőre.
Fehér selyempapírba csomagolta a tárgyakat, egyenként, a barna kutyát először, a pásztorlánykát utoljára. Aztán tette mind a nagyterítőbe, majd be a szatyorba. Itt várakoztak az emlékek egy darabig.
Az antikvárius fiatal férfi, mégis türelmetlenül néz le a kislányra.
- Jó, hát, megnézem őket, ha már elhoztad. De nem hiszem. Nincs már helyem sem. Nem érdekel…
Erre a szóra a kislány, egy másodpercre megtorpan, arca pirosabb lesz, de nem néz fel, kezd kipakolni a szatyorból. Finoman, lassan veszi ki először a nagy terítőt, szétteríti, amennyire engedi a keskeny üvegpult. Egyenként, óvatosan bújtatja ki a darabokat. A férfi mélyet sóhajt, s méltóságteljes mozdulattal odafordul egy vevőhöz.
A kislány folyamatosan csomagol. A selyempapírokat egyenként kisimítja, összehajtja és visszarakja a szatyorba, a porcelánokat arccal a férfi felé forgatja. Már csak két darab lapul a csomagoló alatt.
- Jól van, jól van. Nem kell tovább… Már az első darabnál láttam…ezek nem érdekelnek engem.
A kislány komoly arca nem változik, mintha nem akarná érteni, konokul bontja a papírt… a pásztorlányról.
A könyvgyűjtő arca megrezzen, kezei hirtelen megindulnak a porcelán felé. Visszafogja a mozdulatot. Fejét, ha lehet, még feljebb emeli.
- Jó, jó…ez az egy értékes . Igen. – s mint a héja, ahogy nyakon csípi a lapuló nyulat, elmarja a zsákmányt. Nem is úgy, mintha megfordítaná, hogy a feliratot megnézze az alján, inkább, mintha hadonászna. A kirakat felé legyint.
- Nézd, ebből nekem már annyi van. - énekli vékony hangon.
És valóban. A kislány szeme kerekre nyílik: a kirakatban, ott ül még két ilyen pásztorlányka.
- Nem, ez nem érdekel.- Zárja saját vélekedését az antikvárius.

A kislány zavara csak otthon múlik el. Mikor felért a szobájába, lepakolja, letörölgeti az egyik polcot, kicsomagolja a porcelánokat, és minden darabnak egyenként megkeresi a helyét. Sokáig helyezgeti őket. Elöl középen a kedvenc, a kis pásztorlány, köré a többiek.
Mikor elkészül, hátrább lép, végignézi művét, majd megkönnyebbülten rájuk mosolyog.