Némaságba burkolva
 

Egy korábbi kliensem történetét elevenítem fel most nektek. Egy történet, sok-sok tanulsággal…

6 és fél éves kislányt hoztak hozzám, beszéd problémával. A kislány családi körben gond nélkül kommunikált környezetével, ám mihelyst bekerült az iskolába, nem volt hajlandó beszélni,

Gyógypedagógusként tudom, hogy ha ez a viselkedés hosszabb ideig, de legalább egy hónapig fennáll, felmerül az elektív vagy újabb nevén szelektív mutizmus gyanúja. Ezt a tünet együttest hallónémaságnak is hívják. A gyermek bizonyos társas helyzetekben vagy bizonyos személyek jelenlétében nem szólal meg, miközben más helyzetekben és más személyekkel képes a folyamatos kommunikációra. A betegségek nemzetközi osztályozása szerint a szociális kapcsolatteremtés zavarai közé tartozik. Hátterében szorongás állhat, és ez volt a kiinduló pont, hogy mitől is szorong ez a kisgyermek?

Az első találkozás első pár percében nálam is látszólag dacos némaságba burkolózott. Békén hagytam, nem nyaggattam, nem kértem semmit. Elkezdtem a földön egyedül játszani, hangosan mesélve Bogyó kutyusomról. (Bogyó az életben is egy terapeuta.  ) Nem kérdeztem tőle, nem kértem semmit, csak játszottam, beszéltem, és titkon figyeltem mi lesz a reakciója. Nem telt el pár perc, megtört a jég, „kinyitotta magát”, kivette a játékot a kezemből, és elkezdett maga mesélni az ő kutyusáról. Összefüggő, kerek, egész mondatokban. Ha kérdezett, válaszoltam, ha én kérdeztem, válaszolt.

A kezelés során kiderült, hogy az iskolakezdés első napjaiban, mivel nem tudta megmondani milyen hónap van, kinevették társai, a tanító sem sietett segítségére, hanem „ezt már tudni kéne ám egy iskolásnak” mondattal megszégyenítette, és ettől a pillanattól nem beszélt. Amikor azt kérdeztem, hogy miért nem beszélget az osztálytársakkal, tanítóval, erre azt mondta: „én ezeknek nem mondok semmit”. Csalódott, ezért nem tartotta méltónak őket arra, hogy megszólaljon előttük. A szorongás blokkját sikerült oldani türelemmel, játékosan, sok pozitív megerősítéssel. Szép fokozatosan helyreállt, beilleszkedett a közösségbe. Fontos figyelnünk a szavainkra, egy-egy dicsérő mondattal, építő szóval többre mehetünk, mint az elmarasztaló megjegyzésekkel, és nemcsak gyermekeinknél! Figyeljünk egymásra, de főleg önmagunkra!

Fotó: Kate Jayne-től a pexels.com-on