Amikor megérkezik a családba az első trónörökös, az ember lánya és fia hamar rádöbben, hogy a legszükségesebb, életmentő elemek nem szerepelnek egyik babakelengye listán sem, valamint pánikhelyzetben nem biztos, hogy mindig a legjobb döntést hozzuk. Az erős zseblámpa fontosságára épp tegnap hívta fel a figyelmemet az én furfangos kisfiam, amivel közvetve arra is "rávilágított", anya nem biztos, hogy a legjobb döntést hozza nyomás alatt…

Dávid nagyon "jó" gyerek, már ha ez létező fogalom. Már kinőtt a szopizós, folytonanyánlógós korszakból, így mostanság már egészen tűrhető a lakás állapota, mikor apa hazajön; ritkábban fogy el a tiszta zokni a fiókból és néha még meleg ételt is tudok villantani. Csemetém kiválóan elfoglalja magát az autóival, LEGO-val vagy gyurmával, amíg én főzök vagy mosok. Ha elakad valamivel, vagy szeretné, hogy odaüljek, persze rögtön szól. Az egyik leginkább "anyukabarát" tulajdonsága, hogy hajlamos a pedantériára (nem tőlem örökölte), relatíve hamar megtanulta, mi játék, mi ennivaló és mi az, ami kidobandó. Ha talál egy kis szöszt vagy morzsát a földön, már szalad is hozzám, kezdetleges gyereknyelvén hadoválva: "Tajátam koszot!! Kukaa??", és ki is dobja, amint rábólintottam. Ezért is nem tudom hova tenni a tegnapi sztorit.

Épp LEGO-zik nagyban, én meg gyurmát főzök bőszen mérlegelve, mennyi ételfesték kell bele, amikor elsőszülöttem megáll előttem tétován, amolyan tettenért bűnös arckifejezéssel, egyik lábáról a másikra állva. Nézek rá várakozón, mert látszik, hogy valami mondandója akad. Felsandít rám, az orrára mutat, vesz egy nagy levegőt és bejelenti: "Otta ojjom benne".

Mivel meg van fázva, naivan megkérdezem.
- Szipizzük ki az orrod?
Csemetém tűnődik, majd válaszol.
- Nem. Otta ojjom benne - és megint az orrocskájára mutat.
Még mindig nem sejtve, mivel állok szemben, megkérdezem. 
- Van benne cicakaka?
Dávid egy zen szerzetes nyugalmával megismétli az előző mondatot. 
- Nem. Otta ojjom benne.

Na, itt már gyanút fogtam, letettem a fakanalat. Leguggolok, nézek az orrába, nem látok semmit, aminek nem kéne ott lennie, leszámítva egy kis odaszáradt váladékot az orra hegyénél. Letörlöm, mosolygok és megkérdezem:

- Na most jó?
- Nem. Otta ojjom benne.

Fordítom a fény felé, leülök a földre, forgatom mindenfelé, semmi. Eközben ő, a rögtönzött tornát jámboran tűrve, csak hajtogatja a kis mantráját rendületlenül.

Kijöttem a béketűrésből, nosza, elő apa barlangászlámpáját. Padló, törökülés, gyermekem hanyatt fekve, fejét egészen hátrahajtva az ölembe... és akkor ebben a lehetetlen pózban, a csillió lumenes lámpa fényénél megláttam, hogy egészen mélyen valami tényleg van az orrában. Felszerelkeztem egy sebtiben fertőtlenített csipesszel - a nálam olvasottabb anyukák bizonyára már rájöttek, hogy ezen a ponton hoztam rossz döntést - és visszatértünk a korábbi jógapózba. Így, hogy tudtam, mit és hol keressek, megpróbáltam kiszedni (ó-jaj), de nem értem el, nem mertem nagyon mélyre nyúlni a csipesszel. Ez volt az a pont, ahol meg kellett volna állni, sőt idáig se kellett volna eljutni.

Kezdtem komolyan izzadni, épp azt gondoltam, hogy hívom apát, belesikoltom a telefonba, hogy rakétával jöjjön haza és irány a gégészet. Azon járt az eszem, ha az kenyér, papír, vagy műzli, tehát olyasmi ami bedagad az orrában, az életben nem szedik ki, talán mentőt kellene hívnom? Aztán nyugalmat erőltettem magamra, és újra megpróbáltam. Mély levegő, összeszorítottam a csipeszt és sikerült megfognom a valamit. Egy óvatos, de határozott mozdulattal kihúztam és utána egy fél percig csak meredtem vakmerő bányászatom eredményére.

Egy egy centiszer félcentis fadarab volt a csipeszben. A pontos eredete ismeretlen, csak sejteni tudom, hogy a régi öreg parkettánk egy darabja lehet, melynek kedves szokása, hogy időnként elenged egy-egy ilyen darabot magából. Ennek különösen "áldásos" mellékhatása, hogy az így keletkezett résekben mindenféle apró dolog meg tud bújni, az állandó porszívózás dacára.

Megdöbbentett az eset, mert Dávid tényleg soha nem volt ilyesmire hajlamos. Csecsemőkorában épp csak annyi ideig dugott a szájába dolgokat, hogy a szakkönyvek vonatkozó korszakához be lehessen tenni a pipát, az orrába soha semmit. Persze volt kitől "örökölni", az anyukámnak volt ez a hobbija kiskorában, ha lehet hinni a családi meséknek. Úgy mondják, nagypapám munkából hazaérve automatikusan felfektette anyukámat az íróasztalára a nagy lámpa alá ellenőrzésre, és minden másnap elő is kellett kerülnie a műszerész csipesznek "műtéthez". Szerencsésebb esetben a bedugott dolog kilógott, mint egyik alkalommal a szabászati selyemszalag félméteres vége, ami a másfél éves édesanyám ártatlan arca előtt libegett.

Egy gyereken nagyon sok "lyuk" van, fül, orr, testnyílások, ahová be lehet dugni valamit, és a testüket felfedező apróságok ki is próbálják, mi történik, ha így tesznek. Ezentúl nem ringatom magam hamis biztonságérzetben. Csak mert a gyerekem eddig valamit nem csinált, még kipróbálhatja akár úgy is, hogy az adott dolog a természetétől alapvetően idegen. Banális, de fontos leírnom, hogy gondoskodjunk róla, ne legyenek ilyen veszély források a házban - az is biztos, hogy a padló felújítását előrevesszük a listán, hogy biztonságosabban el tudjam takarítani az ilyesféle veszélyeket. Még fontosabb, mindig legyen kéznél egy erős zseblámpa! Anélkül nem láttam volna meg az idegen tárgyat, ami lehetett volna bármi, akár sokkal veszélyesebb is - és amikor az orvoshoz visszük, nem árt tudni, mennyire rohanjunk, van-e közvetlen életveszély, és hogy egyáltalán mi lehet az, amit csemeténk az orrába tuszkolt. A legfontosabb pedig, hogy azonnal menjünk orvoshoz és ne kezdjünk otthoni bányászatba!

Nem biztatok senkit arra, hogy kövesse a példánkat, mivel én általában bevállalósabb vagyok az átlagnál, az a fajta, akit a pánik cselekvésre sarkall. Azóta már utána olvastam, kiderült, hogy kapitális nagy mázlink volt, és hogy akkor lettem volna jó anya, ha azonnal orvoshoz viszem a gyereket - anyukám például "sötét" múltja ellenére, visítozva, remegő kezekkel kereste volna az ügyelet számát, ebben biztos vagyok és ez egyszer igaza lett volna az aggódó nagyinak.

Abban viszont nem hibáztam, hogy nem hagytam annyiban a dolgot, mikor első nekifutásra nem láttam a kisfiam orrában semmit. Mindig keressük meg az okát gyermekünk a szokásostól eltérő viselkedésének, ne gondoljuk, hogy csak játszik vagy bohóckodik. Ha bármi furcsát tapasztalunk, és felmerül a gyanúja, hogy valami az orrában van (indokolatlanul prüszköl, piszkálja, vakarja a nóziját, esetleg orrocskája felduzzad, és ezek mellett vérzik, vagy láthatóan fájlalja), azonnal forduljunk orvoshoz! És ne feledjük időről időre "újragondolni", hogy otthonunk bababiztos-e, ahogy a kis felfedező idősödik, mert újabb és újabb módjaira lelnek annak, hogy kárt tegyenek magukban. Legyünk résen - jelen esetben szó szerint!
 

Az orvos (gyermekgyógyász és mentőorvos) gondolatai a cikk kapcsán

Dr. Sebő Zsuzsanna írása

Érdeklődéssel olvastam a cikket az orrba dugott fadarab történetéről. Igazi, jó életkép, fontos mondanivalóval, néhány dolog azonban kiegészítésre szorul.

Az orrba dugott idegentest gyakori probléma kisdedeknél, valóban nem mindig nyilvánvaló, ezért megszívlelendő tanács, hogy ha a gyerek "indokolatlanul prüszköl, piszkálja, vakarja a nóziját, esetleg orrocskája felduzzad, és ezek mellett vérzik, vagy láthatóan fájlalja", gondoljunk arra a lehetőségre, valamit az orrába dugott. Ehhez még hozzátenném, a szokatlanul bűzössé vált orrváladék is gyanús, egy régebben felhelyezett pl. szivacsdarab is lehet az oka.

A cikkíró utólag átgondolva az eseményeket bölcs következtetésre jutott, ha idegentest gyanúja felmerül, szigorúan tilos csipesszel próbálkozni, különösen, ha mélyen van a tárgy. Ilyenkor nem csak sérüléseket lehet okozni, de tovább lehet tolni az orrban lévő bármit, sőt, legrosszabb esetben az orrban lévő idegentest a hörgőkben landolhat, ami légzési nehézséget okozhat.

Amit meg lehet próbálni, az nagyobb gyereknél a féloldali erőteljes orrfújás, (egyik orrnyílás befogásával), illetve az érintett oldal orrszívó-porszívózása.

Ha ez nem vezet eredményre, valóban orvoshoz kell vinni a gyermeket, lehetőleg gégészetre, ahol megfelelő műszerek állnak rendelkezésre az eltávolításhoz. Az ügyelet hívás, mentő hívás nem jó döntés, egyik sem rendelkezik erre az esetre legjobb eszközzel.

Egyetértek a cikkíróval, hogy a leírt történet egy "szerencsésen végződő vakmerő bányászat" volt, és azt is fogadjuk el, ha egy kisgyermek "eddig valamit nem csinált, még kipróbálhatja", így az orrba került idegen tárgy gyanúja esetén is forduljanak a megfelelő orvoshoz, lehetőleg orr-fül-gégészhez.
 

Cikket lektorálta:
 

Dr. Sebő Zsuzsanna   Gyermekgyógyász, homeopátiás tanácsadó Elérhetőségeim: Telefon: 06-30/922-93-09 E-mail: sebozsuzsa@gmail.com Honlap: www.homeoduo.hu (fejlesztés alatt)   Küldj egy kérdést szakértőnknek!

 

• Bemutatkozás
• Megjelent cikkek
• Kérdezz-felelek

Indexkép: pixabay - Myriams-Fotos