Egy emberpalánta terelgetése a hétköznapokban alapvetően sok fejtörést okoz a kedves szülőknek; ez különösen igaz akkor, ha a család többnyelvű, és a cél mindkét nyelv megtanítása. Sokan és sokszor kérdezték már tőlem, hogy mi a módszerünk, mire figyeltünk oda, és egyáltalán: Törökországban cseperedve,

b e s z é l   a z   a   g y e r e k   m a g y a r u l   i s?

Bizony, beszél, de biztos recept nincsen semmire, hiszen minden gyerek más, más adottságokkal, más környezettel, a tutit nem lehet megmondani. A mi kis emberpalántánk már betöltötte a hatot, a magyar és a török is az anyanyelve, és rohamos gyorsasággal fejlődik az angolja, hisz születése óta azt is hallja, a férjemmel a mai napig angolul beszélünk egymás között.

Az nem volt kérdés, hogy én magyarul fogok hozzá beszélni, ezért némi kutakodás után adta magát, hogy mi az „egy szülő – egy nyelv” módszerét követjük majd, vagyis én csak és kizárólag magyarul, az apja pedig törökül szól hozzá. Bár az első gyerekorvosunk próbált minket lebeszélni róla, mert szerinte szegény kölyök totál össze fog zavarodni, nem foglalkoztunk vele. És mással sem.

Azt már egyéves kora körül megértettük, hogy a lányunk kommunikációs adottságaival valószínűleg a nagymamira ütött, rendkívül korán (és sokat – imádunk, mami!) kezdett beszélni. Mivel velem töltötte a legtöbb időt, magyarul pöntyögött, alig múlt másféléves, amikor ragozni is elkezdett. A török család azonnal bepánikolt, hogy így soha nem tanul meg törökül, de megnyugtattam őket, hogy Törökországban élünk, nem létezik, hogy nem!

Igazam is lett, kis lemaradással ugyan, de gyorsan megszólalt törökül, és a legcsodálatosabb az volt az egészben, hogy soha nem keverte a két nyelvet. Én olyannyira ragaszkodtam a magyarhoz, ha hozzá beszéltem, hogy az sem érdekelt, ha társaságban vagyunk, és a többiek udvariatlannak tartanak. Egyáltalán nem bántam a csípős megjegyzéseket és szúrós tekinteteket, nem mindenki tolerálja, ha nem érti, miről diskurálunk. Úgy gondolom, ez a fajta következetesség az egy szülő – egy nyelv módszerének egyik legfontosabb sarokpontja.

Sok történetet lehet arról hallani, hogy a kicsi megtagadja a kisebbségi nyelv használatát, amikor rájön, az anya a többségit is érti és beszéli – mindig rettegtem ettől. Most hatéves, és eddig nem kellett megélnem ezt a pillanatot, de nem tudhatom, később mi lesz, hisz a kiskamaszok rendkívüli dolgokra képesek. Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a férjemmel megtartottuk az angolt egymás között, így a magyar és a török egyenragú maradt az otthonunkban, egyik sem vált domináns nyelvvé.

Ma igazi bábeli zűrzavar uralkodik az otthonunkban egy-egy átlagos nap során. Nekünk már fel sem tűnik, az ismerősök szoktak elcsodálkozni, hogy tudunk így beszélgetni egymással. Mindenki mondja a magáét azon a nyelven, akihez szól a mondókája. Ő képes egy mondaton belül automatikusan váltani egyik nyelvről a másikra csak azzal, hogy egyikünkről a másikunkra néz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mert neki ez is.

Nekünk bevált

Nagyon sok mindennel lehet segíteni azt, hogy a gyerek az egyébként kisebbségi nyelven minél tökéletesebben megtanuljon. Születésétől kezdve nagyon sokat foglalkozom vele, hogy most ott tartsunk, ahol, és még közel sincs vége, hiszen a török iskola elkezdése újabb kihívások elé állít. Mindig próbálom ahhoz igazítani az itthoni játékainkat, amire éppen nyitott.

1. Magyarországi látogatások

Az egyik legfontosabb. Szerencsések vagyunk, hogy évente háromszor haza tudunk menni, és szerető család és barátok várnak bennünket. Az otthon töltött időbe nagyon sok mindent bele szoktunk zsúfolni, sülve-főve együtt vagyunk valakikkel, ilyenkor mindig ugrásszerűen fejlődik a magyar szókincse.

Természetesen a látogatások nem csak a nyelv elsajátítása miatt fontosak, de a családon kívül olyan kötődési pontok alakulnak ki benne, amelyek magától értetődővé teszik azt, hogy ő oda is tartozik. Egyelőre csak kicsi dolgokról van szó, pl. sokáig ott volt csak biciklije, ott tud csak kukoricát morzsolni, odaérkezik az előfizetett gyerekmagazinja, ott vannak a saját maga lefestett bútorai stb. A férjem nem tud mindig velünk tartani, és ha mégis, lelkesen mutogat meg neki mindent, magyaráz, házigazdaként avatja be az ottani dolgainkba.

2. Magyar közösség

Nyelv szempontjából a legfontosabb, hogy lehetőleg ne csak tőlem hallja, a Skype-beszélgetéseket leszámítva ne csak velem kommunikáljon magyarul. Mi nagyon sokáig nem tudtunk magyar közösségbe járni a távolságok miatt, és most annyira jó, hogy lehetőségünk nyílik rá, mindketten élvezzük az új kapcsolatok kiépítését, az új barátságokat.

3. Népdalok, mondókák

Két-hároméves kora körül állandóan dúdoltunk, énekeltünk, leporoltam az óvodai népdalgyűjteményemet, és fantasztikus időutazásban vettem részt. Akkoriban még a vécén ücsörögve is koncertet adott, meghatározott sorrendben ment végig a repertoáron. Listát írtunk arról, milyen sok dalt tudunk már, büszke volt magára, hogy szinte „megszámlálhatatlan”.

4. Könyvek, mesék

Könyvmoly-család vagyunk, így mindenfelé könyveket lát a lakásban, amióta megszületett. Neki is sokat szereztünk, korán elkezdte őket lapozgatni, és szerette, ha olvasunk neki. A böngészőkkel szuper jó saját meséket találtunk ki, később jöttek a keménylapos könyvek, az Anna-könyvek, a Babócák, verses könyvek, a kedvenceit milliószor elolvastam neki. Minden hazalátogatás alkalmával vettem mesekönyvet, és amint elég nagy lett hozzá, őt is bevontam a választásba.

A betűk szeretete annyira erős lett nála, hogy ötéves korára kiharcolta, hogy tanítsuk meg írni-olvasni, mindezt két nyelven. Nem akartuk, hisz az iskolában bőven ráér erre, de nem lehetett bírni vele. Ezért egyenként kezdtem beszerezni a kezdő kis olvasóknak íródott mesekönyv-sorozatokat, amelynek mindig lehetett várni a folytatását. Esténként ő olvasott fel nekem, nem tudom leírni, hányszor pityeregtem mellette csendesen, amikor kis szájával formálni próbálta a szavakat. Persze csak titokban, de az „anya, miért csillog ennyire a szemed” megjegyzést azért így is megkaptam. Az esti mese nálunk szent és sérthetetlen, egyik nap apa, egyik nap én – vagy ő, már ez is egyre gyakoribb.

Nekem rendszeres trükköm, hogy szanaszét hagyom az éppen olvasott könyveimet, és sokszor olvasok előtte is. Ha valamit szeretne tőlem, akkor annyit mondok neki, hogy várj, ezt hadd fejezzem be, mert annyira izgalmas, hogy most nem tudom letenni. Az utóbbi időben sokszor játssza azt ő is, hogy könyvvel a kezében ballag mindenhová, és nem tudja letenni. Sőt, ismeri azt a családi legendát, hogy kisiskolásként zseblámpával olvastam ki a legelső Agatha Christie-könyvemet a paplan alatt, mert letehetetlen volt. Mondanom sem kell, hogy utána hetekig zseblámpával olvasott a takaró alatt, amit mi természetesen nem vettünk észre.

A magyarországi perselyében összegyűjtött első pénzéből egy könyvet vett a mamijával. Ő választotta, ő fizette ki, és később ő is olvasta el – fantasztikus volt.

5. Versek

Az utóbbi időkben fel tudtam ébreszteni a kíváncsiságát a versek iránt, gyakran kerülnek elő a gyerekverses kötetei, és mi is megpróbálkozunk a rímfaragással. Oltári röhögések közepette, viccesebbnél viccesebb megoldások születnek, amelyeket természetesen le is írunk, hisz ezzel magyarul gyakorolja a betűvetést. Most megígértem neki, hogy ő is kap majd egy üres könyvecskét, amibe beleírhatja a verseit, mint ahogy annak idején én tettem. Mivel az én verseskönyvem rózsaszín volt, ő is olyat szeretne.

 6. Játékok

Kisebb korában, főleg hosszabb utazások alatt, sokat játszottuk a „gondolós játékot”, amely során egy tetszőleges tárgyat kellett kitalálni, amire a másik gondolt. Remek szókincsfejlesztő volt, és mindig adott témakörhöz lehetett kötni. Aztán volt az „emlékezős játékunk”, a „kitalálós játékunk”, utóbbi nagyon hasznosnak bizonyult a körülírás gyakorlására, voltak szituációs játékaink, amelyek abban segítettek, hogy megtanítsam, odahaza milyen szófordulatokat használunk pl. egy bevásárlás vagy piacozás során. Innen hallotta először a magázódást, a tetszikezést, a csókolom használatát, amit aztán odahaza ki tudott próbálni.

A gondolós játékot később kiváltotta a barkochba, akkor megtanulta a fogalmakat csoportosítani, és az Amerikából jöttem, ahol olyan foglalkozásokat is meg tudtunk nevezni, amit egyébként a hétköznapokban nem használunk. Az akasztófás és az iskolás játék a mai napig kedvelt, utóbbiban mindig ő a tanító néni, és gyártja nekem a feladatokat – magyarul. Sokat segít még a magyar betűs Scrabble társasjáték, ami mostanában szintén kedvenc. Apát rendre ki szoktuk vigyorogni, amikor küzd az új szavak kitalálásával, és természetesen elkél neki a segítség. Még jó, hogy mindig van rá egy lelkes jelentkező! Sok-sok saját játékunk van, és ahogy fejlődik, folyamatosan meg kell újulnom.

7. Tolmácsolás

Talán négyéves lehetett, amikor a magyar maminak először segített az itteni büfében, és lefordította, mennyit kell fizetnie. Amikor csak tehetem, fordíttatom, de úgy, hogy ne vegye észre. A leggyakrabban az én – időnként megjátszott, máskor ténylegesen – hiányos török tudásomra fogom, hogy nem értek egy-egy szót vagy szófordulatot, és olyankor tőle kérdezem meg, mit is jelent. Ha nem tudja, előkapjuk a (telefonos) szótárt, és megnézzük. Azt hiszem, az én tökéletlen nyelvtudásom is segített abban, hogy a kisebbségi nyelv erős tudott maradni, és nem próbálkozott nálam törökül.

Sokszor kérem, hogy mondja el az apjának is, hogy miről beszélgettünk éppen, esetleg a mami kérleli odahaza, hogy avassa már be, miről tárgyaltak az apjával törökül. Az is gyakori, hogy a férjem által felolvasott mesét összefoglaltatom vele magyarul, mert „nem értettem mindent”, nézzük a képeket, és ő közben elmondja a lényeget. Ha nem tud hozzá valamilyen szót, akkor segítek.

Soha nem javítom ki, ha valamit helytelenül mond magyarul, mindennapos, hogy szó szerint fordít egyik nyelvről a másikra, és nem mindig jön össze. Így történhet meg, hogy ő felnyitja és lecsukja a villanyt, a haját össze kell szedni és nem összekötni. Olyankor mindig visszakérdezek a helyes kifejezést használva, mintha nem jól hallottam volna, amit mond, hogy hallja azt a verziót is.

8. Mesék

Amennyire csak lehetett, kitoltuk a képernyő előtti időtöltést, de amint elérkezett az idő, inkább magyar meséket kerestem neki. Előkerültek az én gyerekkori kedvenceim, a Süsü, a sárkány, később a Hupikék Törpikék és megannyi más. Sokuk nem fogta meg elsőre, olyankor mással próbálkoztam; Hókuszpók még mindig félelmetes egy kicsit, hiába tudjuk, hogy a végén mindig törpök győznek.

A jövő kihívásai

Mindössze pár hónap telt el az iskola megkezdése óta, és én máris érzem, hogy a mérleg nyelve a török irányába lendült el. Teljesen természetes folyamat, és valószínűleg nem is fogom tudni felvenni a versenyt, de nem is az a cél.

Most az a tervem, hogy beszerzem a magyarországi első osztályosok tankönyveit, és kihasználom azt, hogy imádja a „feladatozást”, ahogy ő mondja. Egy kicsit előre készülök, és mindig a kedvéhez és érdeklődéséhez igazítva dolgozunk majd belőle. Ha más nem, a szókincse biztosan gyarapodni fog, tulajdonképpen most többet nem is szeretnék.

Sokkal nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni a magyar ünnepekre, amelyek a korának megfelelően eddig is jelen voltak az otthonunkban. Egyre idősebb, egyre több mindent megért, egyre több dologról lehet majd vele beszélgetni. A minap, amikor a Mindenszentekről meséltem, azt kérdezte, hogy ezt itt, Törökországban tartják-e, vagy csak Magyarországon. Mondtam neki, hogy itt ebben a formában nem, de Magyarországon és sok más országban, igen. Kijelentette, hogy akkor neki sem kell tartani, hiszen ő nem magyar. Félig te is magyar vagy, mondtam neki – a kicsi fejében ezek a fogalmak is folyamatosan formálódnak.

Kik vagyunk mi? Törökök vagy magyarok? Esetleg mindkettő? Nagyon sok dolgot kell először személyes, majd családi szinten helyre tenni, hogy a későbbiekben ugyanazt kommunikáljuk felé. Ezek pedig időnként a legnagyobb kihívások önmagunkkal szemben, nekünk, akik nem otthon élünk, ugyanakkor pedig itt van az otthonunk.