A családon belüli szerepek, a feladatmegosztás, az alrendszerek közötti határok milyensége (szülő és gyermek), az egymással szembeni vélt vagy valós lojalitások, illetve a kommunikáció minősége jelentős hatással vannak arra, hogy a családtagoknak milyen a pszichés működése, milyen csomaggal indulnak útnak önálló életükbe.

A családtól ugyanis még erős szándék ellenére sem lehet igazán elhatárolódni. A kapott szerepeink hatásait visszük tovább későbbi kapcsolatainkba azonosulás vagy ellenazonosulás formájában, csakúgy, mint a családtagjainkhoz kapcsolódó láthatatlan lojalitásokat, melyek még társunkkal vagy gyermekünkkel szembeni viselkedésünket is befolyásolják. A kommunikációs stílus is jelentős hatással van a családi működésre, és nem véletlen az sem, hogy saját szülőségünk során is visszaköszönnek bizonyos kommunikációs módok, játszmák vagy stílusok, akár még konkrét mondatok formájában is.

A családon belüli jelenségek ugyanakkor nem kőbevésett folyamatok: felismeréssel és tudatos munkával alakíthatók, csiszolhatók, ami nagyban javítja a családtagok jóllétét és életminőségét.

A következőkben négy olyan családi jelenséget mutatok be, amelyek tartós és együttes jelenléte könnyen vezethet a családtagok pszichés nehézségeihez:

A „jaj Julika, hagyjuk már ezt” jelenség

Ez a talán sokak számára ismerős mondat jól példázza az érvénytelenítés jelenségét. Julika hazamegy az iskolából és beszámol valamiről, ami számára nagy nehézséget okoz. Vagy Julika felidézi szüleinek, hogy milyen rossz volt neki tavaly nyáron, amikor három hétre a nagyinál hagyták. Vagy a férj megemlíti feleségének, milyen rosszul esett neki a hangnem, amit felesége előző este megütött vele. A hagyjuk már ezt válasszal az üzenet fogadója egyetlen mondattal bagatellizálja, semmissé teszi, érvényteleníti a beszélő mondanivalóját. Ezzel az üzenet feladója jogosan éli meg azt, hogy gondolatait és érzéseit semmibe veszik, nehézségei érthetetlenek mások számára, ami végső soron oda vezethet, hogy az egyén önmagát gyengének, „hibásnak”, értéktelennek éli meg.

Csak nehogy tönkretegyem a túlzott szabályokkal

Ez az a felállás, amelyben ugyan hivatalosan a szülő a vezető, ezt a szerepét ugyanakkor nem igazán tudja felvállalni. A mai szülők nagy nehézsége, hogy mindamellett, hogy vonakodnak a túlzottan tekintélyelvű otthoni légkörtől, mégis szeretnék, hogy gyermekük bizonyos kereteket betartson. Szeretnék, hogy gyerekük tisztelje őket, miközben már kezdettől fogva attól rettegnek, hogy vajon mit fog gyermekük 20 év múlva a fejükhöz vágni, mivel nyomorítják meg csemetéjük életét. Az állandó lavírozás oda vezet, hogy a szülő teljesen elbizonytalanodik saját szerepét illetően, amit természetesen a gyereke azonnal megérez rajta. Az a gyerek, akinek az életében nincsenek határok, bizonytalanságban érzi magát. A biztonságérzet hiánya pedig könnyen vezet a gyerek részéről magatartási vagy pszichoszomatikus zavarokhoz, provokációhoz. Ennek oka, hogy a gyerek ki akarja préselni szülőjéből, hogy szabjon határokat, és ha szavakkal nem megy, akkor tettekkel vagy tünet formájában adja le a vészjeleket.

Nálunk mindenki mindenkit szeret (a felszínen)

A felszínen tökéletes a harmónia, mert a családtagok sosem vállalják nyíltan a feszültséget, a konfliktust. A helyzet ugyanakkor korántsem ilyen rózsás, mert a háttérben szüntelenül titkos koalíciók születnek, amik láthatatlanul mérgezik a családi élet szövetét. Gondoljunk például arra, amikor az egyik szülő alkoholizmussal küzd, de ezt nyíltan egyetlen családtag sem teszi neki szóvá. A háttérben mindenki tudja, hogy ő a „fekete bárány”, aki kimarad a többi családtag őszinte kommunikációjából, akit a háta mögött kritizálnak, aki ellen a gyerekek szövetkeznek a másik szülő mellé állva. Ugyanilyen amikor a szülők nem értenek egyet gyermekük életformájával, de ezt őszintén nem kommunikálják felé, viszont egymás között állandóan kritizálják gyermekük cselekedeteit, választásait. Az őszintétlenség áthatja a családi működést akkor is, ha nincsenek valódi konfliktusok.

„Neki nagyobb szüksége van rám”

Ez a mondat akkor hangzik el, amikor a gyerek úgy érzi, választania kell, és azt a szülőt választja, akit esendőbbnek, gyengébbnek lát. Az ilyen típusú lojalitás nem csupán azért romboló, mert a gyerek vállára olyan felelősség és szerep hárul, amely valójában egyáltalán nem az ő feladata lenne, de azzal egyidőben azonnal csorbát szenved a másik szülőjével való kapcsolata. Az anyával vagy apával szembeni házastársi kritika átvétele nagyon könnyen fordul át a gyerekben, mint sajátjaként megélt ellenérzés. Azok az indulatok, elvárások, amelyek a kiválasztott szülőben megfogalmazódnak, szép lassan átszivárognak a gyerek fantáziájába is, mígnem az elfogult gyerek teljesen magáénak nem érzi egyik szülője elégedetlenségét a másikkal szemben.

Az ilyen gyermeki viszonyulás több veszélyt is rejteget magában: egyrészt a gyerek, aki úgy érzi, hogy vigyáznia kell szülőjére, nem tud leválni és autonóm életet kialakítani, mert mindig ott lesz a felelősség terhe, hogy szülője nélküle nem boldogul, másrészt nem tudja egészségesen megélni a kirekesztett szülővel való kapcsolatot, harmadrészt jövőbeni párkapcsolatára is negatív hatással lehet, ha kivetíti a szülei között megfigyelt dinamikát, és az egyik szülőjének a másikkal szemben megfogalmazott hiányosságait kergeti minduntalan saját szerelmi életében is.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, kövesd a 7köznapi pszichológia Facebook- oldalát!

Kapcsolódó cikkeink:

• Így sínyli meg a gyerek, ha a szülei között rossz a kapcsolat
• 7 ok, amiért a hűtlen férfiak a feleségükkel maradnak
• Gyerekkor a bántalmazás árnyékában
• A szülő-gyerek beszélgetés hiányának szomorú következményei

Forrás: 7köznapi Pszichológia
Kép: Monkey Business Images / shutterstock

betöltés...