Megoszlanak a vélemények, hogy kellene, nem kellene; engedjem a gyereket, vagy ne; biztassam, hogy vegyen részt rajta, vagy ne…

Nem kívánom részletezni a tüntetés miértjét, mert már sokan összefoglalták azt. Nem kívánok politikai eszmefuttatásba sem bocsátkozni, személy szerint nem is szeretem a politikát. Mindennek mégsem mehetek el a téma mellett csak úgy. Hiszen a saját bőrömön érzem mindazt, aminek köszönhetően most a gyerekek arra a lépésre kényszerültek, hogy kicsit a saját kezükbe vegyék a sorsuk alakítását.

Évek óta küzdünk az oktatási rendszerben megfigyelhető, és egyre jobban észrevehető, visszásságokból származó problémákkal. Három gyermekem közül kettő még a közoktatásban tanul, a harmadik pedig első évét végzi az egyetemen. Sajnos nem mondhatom azt, hogy az évek során sok pozitív tapasztalatot gyűjtöttünk volna be, már ami az oktatási rendszert illeti.

Gondoljunk csak bele! Gyűrjük az éveket, tanulunk, gyakorolunk, sportoltunk, különórákra járunk, zenélünk; rendíthetetlen ólomkatonaként bicegünk előre az életnek nevezett játék kijelölt útvonalán. Mindenre okosan bólogatunk, jógyerekek módjára, és győzködjük a csemeténket, hogy „Tanulj, fiam, hogy ember legyen belőled!”. De lassan már úgy érzem, inkább azt kellene szajkóznunk, hogy „Tanulj, tinó, ökör (sem) lesz belőled!”

Hogy mi vezetett erre a keserű megállapításra? Egy egészen profán eset. A legkisebb gyermekem 12 éves, hatodik osztályos kislány, aki német nemzetiségi általános iskolába jár. Jó tanuló, emellett kiválóan zongorázik. Rengeteget gyakorol, és szinte folyamatosan versenyre készül. Szerencsére nem kell noszogatni, mert konzervatóriumba készül, és tudatosan dolgozik a célja elérésén.
DE! És itt jön az érem másik oldala. Az iskolából eredő kötelezettségek – a napi hat-hét óra intenzív figyelés után – délután olyan leterheltséget jelentenek, hogy időnként mérlegelni kényszerülünk, mit fogjon rövidebbre: a leckeírást/tanulást vagy a gyakorlást. Nálunk ugyan ez annyira nem kérdéses, de rengeteg szülő van olyan helyzetben, hogy értelemszerűen a tanulásra helyezi a hangsúlyt. Viszont így éppen azok a hasznos elfoglaltságok vesznek ki a gyermek életéből, amik egészséges gyermekkort biztosíthatnának számára; legfőképpen az, hogy GYERMEK legyen.

Hiszen mi a gyermek legfontosabb tevékenysége? A játék. Nem a számítógép, a televízió vagy a mobiltelefon. A szabad levegőn történő, felszabadult futkározás, labdázás, kutyasétáltatás, cicasimogatás, fáramászás. Vagy éppen – ha nincs olyan idő, hogy kimenjen – egy jó társasjáték, kártyázás, vagy olvasás a kanapéra kucorodva.

Arra a bizonyos esetre visszatérve, a téli szünetben olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy sok időt tudtunk együtt tölteni. Sikerült megvalósítanunk az előbb felsorolt tevékenységeket, mégpedig együtt. Kártya- és társascsatákat vívtunk, olvastunk, kutyáztunk, sétáltunk. Csupa egyszerű dolog. De a kislányom a szünet vége felé teljesen elkeseredve állapította meg, hogy iskolaidőben még hétvégén sincs idő semmi ilyesmire. És ez valóban így van.

A mai gyerekeknek egyszerűen nincs idejük gyermeknek lenni 

Reggelente fáradtak, a túlterheltség miatt gyakran jelentkeznek a kimerültség jelei, sokszor kedvetlenek, mert nincs idejük kiengedni magukból a feszültséget. Nulladiktól nyolcadik, sőt kilencedik óráig egyformán intenzíven kell(ene) figyelniük a tanórákon, délután pedig folytatódik a szóbeli anyagok tanulásával, leckeírással, különórákkal, sporttevékenységgel, és még sorolhatnám.
Kérdem én: melyik felnőtt tudná mindazt végigcsinálni, amit a mai oktatási rendszerben tanuló kamaszoknak kell? Lehetne azzal példálózni, hogy „A mi időnkben is kellett tanulni”, meg, hogy „Nekünk is volt nulladik óránk”, és „Ezek nem akarnak tanulni, csak aludni”, na meg: „A mai gyerekek lusta disznók”.
Pedig az éremnek ugyebár két oldala van. Én igenis merem állítani, hogy nekem volt gyermekkorom. A hetvenes évek végén kezdtem az általános iskolát, és 1990-ben érettségiztem. De még gimnáziumban is sokkal több mindenre volt időm, mint a mai gimnazistáknak. Tudtam játszani, tudtam sportolni, tudtam kikapcsolódni.
Ellenben a mai gyerekek egy elvárásokkal teli, versenyistállóhoz hasonlítható közegben szocializálódnak, ahol a jegyek átlaga a mértékadó, és az elitgimnáziumba jutás a cél. A gyerekekre óriási nyomás nehezedik, kimerültek, túlterheltek. A túlterhelt, kimerült gyerek pedig ugyebár motiválatlan. Nincs kedve tanulni. Amihez – valljuk be őszintén – a tananyag hossza és összetétele sem hozza meg a hangulatot. Ettől rányomják a „lusta” bélyeget. Egy teljesítménycentrikus világban az álmodozó, lassabban – ámde alaposabban – haladó gyerekre pedig a „lassú, nehézkes” jelzőket. És belekerül egy ördögi centrifugába, amiben vagy kínkeservesen benne tud maradni, vagy kipörög, és elveszik a nagy éterben.

Gyorsan hadd éljek még egy személyes példával: a fiam 17 éves lesz, nyelvtagozatos gimnáziumba jár. Nehezíti a helyzetünket, hogy Budapesthez közeli városban lakunk (20 kilométerre), ahol csak egyházi középiskola van, aminek az általános iskolájában köszönjük szépen, bőven elég volt megtapasztalni az álszentséget és a megbélyegzést...
Mivel angol nyelvet a környék középiskoláiban nem lehet első nyelvként tanulni, gimnáziumot Budapesten választottunk. A fiam reggel hat után néhány perccel elindul, nyolcra éppen beesik. Ő még a szerencsésebbek közé tartozik, mert egyelőre maximum hét órája van. Órák után rohan a nagyszülőkhöz. Ebéd, kis tanulás (ha épp’ nem alszik el), majd heti négyszer rohanás fociedzésre. Edzés után vonatozás haza. A vonaton tanul (míg rá nem esik a feje a könyvre), fél kilencre ér haza, itthon folytatja. Aztán zuhanyozás, alvás. És kezdődik minden elölről.
Nem látok megoldást a helyzetre, hiszen tanulni kell. Ugyanakkor a sportolás legalább annyira fontos egy ember életében. Ha másért nem, az egészség megőrzése végett. A hétvége hullaszerű alvással, illetve tanulással telik.
Barátokra, kikapcsolódásra idő: nincs.
Élete (lesarkítva): nincs.
És nem egyedi eset! Rengeteg kamaszgyereknek telnek így a napjai. És ez nem volna szükségszerű, ha módszeresen megpróbálnánk tanulni, példákat átvenni nálunk „okosabb”, fejlettebb és hatékonyabb oktatási rendszerrel rendelkező nemzetektől. Ehelyett „lehülyézzük” a gyerekeinket, lustának, élhetetlennek bélyegezzük, és még ráteszünk egy plusz terhet azzal, hogy tevehajcsár módjára, ostorral a kezünkben hajszoljuk az ötös érdemjegy felé. Hogy jó egyetemre kerüljön.
Mellesleg itt jegyezném meg, hogy a nagylányom elsőéves egyetemista, egy tárgy híján színötös érettségi átlagot produkált, emelt szintű nyelvi érettségivel, két középfokú nyelvvizsgával. Nem jutott be államilag finanszírozott képzésre…

Végezetül hadd idézzem, mit mond a fanyalgóknak és a tüntetés létjogosultságát megkérdőjelező, rosszindulatú sajtómunkatársaknak (?) Békés Gáspár, a Független Diákparlament Demokratikus Oktatási Bizottságának koordinátora, kommunikációs főkoordinátor, képviselő:

„Persze ha diákok kiállnak magukért, akkor természetesen lógnak, mert ezt szeretik csinálni, heti 60+ óra tanulás tényleg kevés 13 évesen. Ember. Mi sztrájkolunk, nem lógunk! Ja, hogy erre nincs törvényi lehetőség? Akkor legyen, mert az elv azonos. Abban az egyben igaza van a szerzőnek, hogy a tüntetés nem spontán. Ez a rendszer évek óta nyomorítja meg a diákokat testileg és lelkileg, és a Független Diákparlament évek óta küldi el a javaslatait az EMMI-nek, melyre nem is reagálnak. Ezért megyünk az utcára és sztrájkolunk, mert nincs más választásunk."

Kép: Fibonacci Blue / Wikimedia

betöltés...