No nem azért, mert komoly gondok lennének a gyerekeimmel, de visszatekintve 14-18 éves korukra, a kicsi kori konfliktusok ünnepi felvonulásnak tetszenek a kamaszkori csatározásokhoz képest. Az azonban kétségtelen, hogy óvodás, vagy kiskamasz gyerekünk is okozhat fejfájást. Mondjuk például azzal, ha visszabeszél. Kevés idegesítőbb dolog van annál, mint mikor mindig a gyereké az utolsó szó, legyen szó bármiről. Meg kell különböztetnünk azt a visszabeszélést, ami abból adódik, hogy porontyunk tágítani szeretné saját határait (oly sokszor találjuk magunkat szemben ezzel az okkal, ha nevelési problémáról van szó, de az a helyzet, hogy valóban nagyon sok konfliktusnak lehet ez eredője), egyúttal érvényre szeretné juttatni akaratát mindenáron. Ezzel a fajta feleseléssel viszonylag kevés a teendő, bár tény, hogy roppant bosszantó tud lenni. Azt javaslom, minden esetben, amikor a gyerek visszabeszél, hozzuk tudtára, hogy olyasmit csinál, amit nem helyeslünk. Nyilvánítsuk ki, hogy rosszul esik nekünk, amiért tiszteletlen. Mutassunk rá, neki is milyen fájdalmas lenne, ha mi flegmán, bántóan beszélnénk vele. Fáradtságból, fásultságból ne hagyjuk rá ezt a viselkedést. Tudom, időnként könnyebb vállat rántani és azt mondani: én már nem bírok ezzel a gyerekkel, tehetetlen vagyok vele szemben. És itt a kulcsszó: nem vele szemben kell tennünk bármit is, hanem vele együtt, közösen, legyen az bármilyen nehéz is nekünk, szülőknek. Kétségtelen, hogy ehhez tengernyi türelem kell, de hát senki nem állította, hogy szülőnek lenni könnyű…

A visszabeszélés másik formája, amivel gyermekünk dühét akarja kifejezni, szinte mindig sikeresen. Erre érdemes jobban odafigyelni, hiszen jele lehet annak, hogy a szülők és a gyerek eltávolodtak egymástól - ez kamaszkorban szinte természetes, de csakis átmenetileg, hiszen gyermekünk ebben az időben problémáit inkább barátaival, a haverokkal beszéli meg, sőt, mindenki mással inkább, mint velünk.

Válasszunk egy konfliktusmentes(ebb) időszakot, és szakítsunk időt arra, hogy ezt a problémát megbeszéljük a gyerekkel. Mindenképpen érdemes úgy kezdeni a beszélgetést, hogy dicsérjük őt, kiemeljük azokat a tulajdonságait, amikre nagyon büszkék vagyunk, ecsetelhetjük pozitívan azokat az erőfeszítéseit, amit a családért, mint közösségért tesz. Majd térjünk rá arra, hogy mindezek mellett a visszabeszélése bánt minket. Magyarázzuk el neki, hogy nemcsak fizikailag lehet a másik embert bántani, de szavakkal is, és hogy ő ezt sajnos gyakorta megteszi. (A beszélgetés előtt persze nem árt önvizsgálatot tartanunk, vajon hányszor vagyunk mi lekezelőek, visszautasítóak, flegmák a gyerekünkkel…) Ajánljuk fel aztán segítségünket neki a megoldásban. Biztosítsuk róla, hogy bármikor, amikor dühöt érez, nyíltan elmondhatja nekünk, de kizárólag a tisztelet hangján. Ezután meg lehet vitatni a problémát, de szemtelenségnek, feleselésnek akkor sincs helye. Végül pedig mondjuk el neki, hogy minden alkalommal, amikor bántóan viselkedik, jelezni fogjuk ezt számára, és honoráljuk is viselkedését. Soroljuk fel, milyen büntetéseket fogunk alkalmazni, ha nem változtat magatartásán. Tisztában kell ugyanis lennie azzal, mit kockáztat, ha nem figyel oda a szájára. Természetesen amennyiben javulást tapasztalunk ezen a problémás területen, valódi jutalomban is lesz része. Ekkor megkérdezhetjük tőle, milyen jutalmakra vágyna, mit szeretne elérni azzal, hogy tudatosan visszaszorítja feleselését. A legfontosabb, hogy be is tartsuk azt, amit ezen a megbeszélésen közösen eldöntöttünk. Ha azt látja ugyanis csemeténk, hogy nagyobb ennek a tűznek a füstje, mint a lángja, ő sem fog késztetést érezni a javulásra. Az egyik legnehezebb szülői magatartás a következetesség, de hogy hosszú távon kifizetődik, az egészen bizonyos.

betöltés...