Igaz a „mondás”; boldogok a szegények mert övék a mennyek országa. Boldogok, mert nem hajszolják folytonosan az elismerést, a karriert, a pénzt. Nem akarnak házat, vagy motort venni, hiszen nem telik rá. Egyetlen kincsük a család, az egyetlen valódi, és igazi érték ezen a földön. Hiszen ki áll majd melletted, ha kórházba kerülsz? Nem a barátaid és nem is a munkatársaid ápolnak majd. S nem ők lesznek azok, akik eltartanak, ha már nem tudsz dolgozni, s nem ők adnak vigaszt, ha tragédia ér. És mégis, rengeteg a válás! Mindenki menekül a problémák elől egy másik ember karjaiba, majd amikor ráébred, hogy ő sem a tökéletes ember, tovább keres, és teszi ezt mindaddig, amíg egy napon ráébred; már nincs több lehetősége, eljátszotta az összeset.

Sajnos sok esetben akkor kerül sok a kenyértörésre, amikor a család már gyermekekkel is bővült. Tovább bonyolítja a gyermek helyzetét, ha a szülők házasok voltak, hiszen ekkor perekre, tárgyalásokra, és sajnos sok esetben vitákra is lehet számítani. A válást leginkább két, teljesen ellentétes állásponttal támadják, vagy éppen támasztják alá. Az egyik érv teljesen válás-ellenes, s eszerint a gyermeknek családban kell felnőnie, függetlenül attól, hogy a szülők megférnek-e egymás mellett. Ennek ellentéte szerint egy gyermek jobb, ha csonka, de boldog, vitáktól és indulatoktól mentes családban nő fel.

A legfontosabb feladat, hogy a szülők „mentsék, ami menthető”. Nem kell azonnal a válás mellett dönteni, s felborítani egy sokszor több évtized alatt kialakított életet. Meg kell vizsgálni a kérdést, vajon miért jutottak el erre a pontra, s képesek-e változni azért, hogy visszanyerjék régi boldogságukat. Sok esetben ez járható út lenne, de mivel erőfeszítést igényelt, általában az egyszerűbb utat választják.

Az egyesül álló szülők gyermekei sajnos sok bántásnak vannak kitéve. Nem egyszer iskolatársaik gúnyos megjegyzéseinek céltáblájává válnak. Ráadásul nem egyszer tinédzser korban, amikor a legnagyobb szükségük lenne a biztos háttérre. Nem egyszer egyfajta láthatatlan kényszernek vannak kitéve, mindkét szülő elvárná tőle, hogy hozzá ragaszkodjon jobban. Ez a gyermeket olyan válaszút elé állítja mely még egy felnőtt erejét is meghaladja, ezért a későbbiekben gyakran döntésképtelenség, vagy a döntés elől való kitérés jellemzi. Nem egyszer azt is meg kell élnie, hogy az őt nevelő szülő eltiltja a másik féltől. Ez esetben sokszor beteges ragaszkodást érezhet a tőle eltiltott szülő iránt.

Sajnos a szülők ilyen esetekben egyszerűen képtelenek megérteni, vagy egyáltalán észrevenni a gyermekükben kialakuló pszichés problémákat. Az elköltözött szülő tabu témává válik, s a gyermek pont a számára legfontosabb emberekkel, a szüleivel nem tudja megbeszélni a problémát. Ez sok esetben felnőtt korban is megmarad, képtelenek beszélni érzéseikről, hiszen már gyermekkorukban sem tehették meg azt. Az ilyen gyermekek felnőtt korukban is elfojtják érzéseiket, nem beszélnek problémáikról, melyeket képtelenek feldolgozni, ezzel további problémákat létrehozva.

Gyakori a depresszió, a zárkózottság, az érzelemhiányos kapcsolatok kialakítása a hasonló környezetben nevelkedett embereknél. Néhányan pedig az ezzel ellentétes utat választják; betegesen ragaszkodnak a kapcsolatukhoz, érzelmi függésben élnek, nem akarják még egyszer átélni a családjuk felbomlását.

Ha nem marad más út, mint a válás, mindenképpen be kell vonni a gyermekeket az eseményekbe. Soha nem szabad őket tiltani a másik szülőtől (kivéve az indokolt eseteket). Érdemes felkeresni egy gyermekpszichológust, attól függetlenül, hogy a gyermek mutat-e magatartásbeli vagy fizikai változásokat, hiszen sok esetben csak felnőtt korban derül fény a válás által okozott lelki betegségekre, melyek gyermekkorban még könnyebben kezelhetők