Bátortalan kisfiú

Kedves Erika!

7 éves kisfiam miatt írok Önnek. Egy nagyon érzékeny, nagyon intelligens kisfiúról van szó. Szereti a társaságot, de nem könnyen nyílik meg. Szeptemberben kezdte az iskolát, ahová szívesen jár, szeret tanulni, vannak barátai, nagyon tetszik neki az iskolás "társasági" élet. A héten beteg volt, így nem ment iskolába, és ma este sírva fakadt, hogy ő is szeretne olyan kicsi lenni még, mint a 3 éves húga, és szeretne újra bölcsis vagy ovis lenni, mert mind a kettőt nagyon szerette. Elég hosszú beszélgetés bontakozott ki a dologból. Sajnos amikor ő 3 éves volt, mint most a húga, az az időszak nem volt számára olyan gondtalan, mint most a testvérének. Akkor egy nagyon nehéz időszakot éltünk meg. 2 éves kora előtt nem sokkal született egy testvére, akit sajnos 5 hónapos korában (tehát a kisfiam nem volt még 2,5 éves) elveszítettünk, mert nagyon beteg volt. Akkor azonnal vissza kellett mennem dolgozni, neki pedig bölcsit kellett keresnünk. Nyilván a következő időszakban én nem voltam teljesen önmagam, és ez biztosan a kisfiamra is kihatott. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy "jól vette az akadályokat", szívesen járt bölcsibe, és utána az ovit is szerette. Az elveszített testvért a mai napig emlegeti, emlegetjük, szeretettel gondol/unk rá. Igazából nem tudom, hogy ezek mennyire lényegesek a ma elhangzottak szempontjából, de mivel innen indult a beszélgetésünk, leírtam.
Ma este amiatt is sírt, mert nem akar iskolába menni. Ez nagyon váratlan információ volt, mert eddig tényleg úgy tűnt, hogy nagyon szeret járni. Nagy nehezen elmondta, hogy egy kisfiú folyton piszkálja (már korábban is volt gond ezzel a kisfiúval, egy ideig padtársak voltak, akkor "szállt rá" az én kisfiamra, és azóta sem felejtette el sajnos, pedig mostanában úgy tűnt, hogy nincs vele gond, legalábbis a kisfiam nem említette, és amikor rákérdeztem korábban, akkor sem mondta). A mai beszélgetés után biztos vagyok benne, hogy ez a kisfiú a szorongás kiváltó oka. Csak néhány példa, amit a kisfiammal szokott csinálni: "véletlenül" meglöki az udvaron, folyosón, osztályban; a kisfiam felakasztott kabátját leveszi a fogasról, és ledobja a földre; eldugja a radírját/sapkáját stb., hogy ne találja meg. Ezek egy részéről tud a tanítónő, és próbál is tenni ellene. Sajnos a kisfiúval az anyukája sem nagyon tud mit kezdeni. Én tanácstalan vagyok, a kisfiam nem igazán tudja megvédeni magát, pedig meg kellene tanulnia "felvértezni" magát az ilyen helyzetekre. Ma mondtam neki, hogy ha legközelebb a kabátjához nyúl a másik fiú, akkor nagyon határozottan mondja meg neki, hogy ne piszkálja többet a holmiját. Még gyakoroltuk is, a végére egész jól belejött, de attól tartok, élőben, szemtől szemben nem menne ez ilyen jól. Kérdeztem, hogy fél-e ettől a fiútól. Azt mondta, hogy nem, csak egy kicsit tart tőle. Azt is kértem tőle, hogy ne legyen egyedül, amikor a kabátját felakasztja, kérje meg a barátait, hogy várják meg mindig, hátha úgy nem piszkálná a kisfiam holmiját, ha többen vannak. Szelíd ötletből nem tudtam neki többet adni, még annyit, hogy mindig szóljon felnőttnek, ha gond van, de ez sem tartós megoldás sajnos. Ön szerint mi lehet megoldás egy ilyen helyzetben? A kisfiamat kifordítani önmagából nyilván nem tudom (és nem is akarom), de nagyon jó lenne, ha bátran vissza merne szólni, ki merne állni magáért.
Előre is köszönöm a válaszát! Szilvi